Egy kapcsolat memoárja, avagy kézirat a szívből
Hajnal Mária: Vénusz Haláltánca
„Nem kell kiképzőtáborba menni, a puha párnák közt is meg lehet élni egy kataklizmát.”
Nem titok, hogy olvasom Hajnal Mária könyveit, és az sem, hogy bepillantást nyerhettem Marcsi új kéziratába, amely a gyönyörűen fájdalmas, Vénusz Haláltánca címet viseli.
Ennek apropójából, először is áradozom kicsit magáról a történetről, utána pedig felteszek néhány érdekes kérdést a szerzőnek, úgyhogy feltétlen olvassatok tovább!
A
Vénusz, akárcsak a
Cseppek és Csillagok, nem egy konkrét, nagy szerkezeti egységekre tagolható regény. Nem az, és kész. Önvallomás, egy férfinek írt levelek sorozata, amelyből kirajzolódik egy kapcsolat képe. De csakis fokról fokra, sorról sorra mesélve többet, és mutatva be. Mindemellett, és ez tán a legfontosabb: maga a ráeszmélés ez a könyv. Az igaz, hogy egy
„Héja-nász az avaron” történet, viszont közel sem ennyi a lényeg. Marcsi az, és az őrzései, változásai, rádöbbenése. Egy kicsit eszeveszett, őszinte vallomása.
Ezért hát nehéz is írni róla. Ez egy olyan történet, ha nevezhetem így, aminek ülepednie kell. Ami emésztésre szorul, nem lehet ledarálni, és egy-egy mondata olyan szívbemarkoló, hogy az olvasó csak bámul és bámul maga elé. Saját magamon tapasztaltam, hogy ezekben a pillanatokban messzebb néztem, mint a monitorom, és csak később tűnt fel, hogy már nem is olvasok, hanem bizony gondolkozom...
És mindezt miért? Mert Marcsi sorai emberien ismerősek, még nekem is, hiába vagyok szemtelenül fiatal. A szerelem, és annak minden nyűgje, csodája és velejárója, sokunknak ismerős lehet – még így, huszon-egynéhány évesen is.
Ha lehetek nagyon elrugaszkodott, akkor azt mondanám, hogy a Vénusz egy kapcsolat memoárja. Születése, tündöklése, bukása. Elmúlása, fájdalma, kérdései – és bizony megkérdőjelezése. A szerző folyamatosan sugall nekünk valamit, a pontot az i-re mégiscsak az utolsó oldalakon teszi fel. Addig ebben a csapongó, bizonytalan állapotban hagy minket, amivel gondolkozásra sarkall.
Több irányba kalandoznak, kinyúlnak a történetek. Megismerünk többek között egy idősebb hölgyet, aki nekivágott az El Caminónak, vagy Marcsi barátnőit, akik arról nyilatkoznak, mit jelent számukra a boldogság.
Tehát nem töménytelen és monoton szívzűröket kapunk, hanem történeteket, különböző nőkről és véleményükről, olykor sorsukról. Sok apró, érdekes sztoriból épül fel a kézirat, ám az alaptémához mégis vissza-visszatérünk.
Ahogy már a múltkor, az
Elszakadás és megnyugvás című könyv olvasása után is említettem, van egy kis csavar a történetben, amely mégis nagy változásokat okoz. Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy vezetett-e a végkimenetelhez, avagy sem, azt azonban nem tagadhatjuk, hogy nagyban befolyásolta az eseményeket.
Ez a tényező pedig az ismertség. Egy olyan „elismert” élet, amely találkozott egy „titkossal”, és szigorúan az én véleményem szerint, le is igázta azt. Hogy ez volt-e a legjobb megoldás? Alakulhatott volna másképpen is? Hát, nem tudom. Az én tudásom miniatűr ahhoz képest, amit ez a válasz megkíván.
A feloldozásról: az utolsó néhány oldal bizony az, egyértelműen, az író utószava az olvasónak. Amikor olvastam, fellélegeztem. Végre. Megkönnyebbült a mellkasom, és elértem azt a stabil pontot, ami után nyújtóztam az egész kötet alatt.
Olvastam már olyan könyveket, amelyeket utolsó sorai akkorát dörrentek, hogy egy másodpercre elnémult a világ, és ez is olyan. Nem lehet pár sorban átadni, amit az egész kézirat építget, így hát meg sem próbálom.
Tudom, hogy kérdéseket hagyok magam után. Nézzétek el nekem.
A lényeg annyi, hogy a kötet végére feltörünk a felszínre. Újra kapunk levegőt.
„... én meg ahelyett, hogy emelt fővel tovább lépnék, valami elképesztő beteg módon lélegeztetőn tarom a kapcsolatunk hulláját.”
***
.jpg)
Erika: Megkérhetlek, hogy első lépésben, mesélj egy kicsit magadról? Én már sokat tudok rólad, hisz olvastam a könyveidet, de tudom, hogy az olvasók is kíváncsiak. :) Mivel foglalkozol, mit csinálsz a szabadidődben, milyen ember vagy te?
Marcsi: Ha mesélnék magamról, azok csak alapvető szociális adatok lennének, mikor születtem, mivel foglalkozom stb., kimaradna a lényeg, az, amiért a könyveket írom; a belső világom, az érzéseim és azoknak a tapasztalatoknak a bölcsessége, amelyeket szeretnék megosztani az olvasóval.
Most egy nemzetközi humanitárius szervezetnek dolgozom, az imádott pályázataimmal töltöm az időm, olyan emberekkel, akiket nagyra értékelek és szívből szeretek, mert olyan dolgok, célok és eszmék miatt kelnek fel reggelente, amelyek egyetemesek és számomra is igazak.
Ha nem dolgozom, akkor legszívesebben egy padon ücsörgök és elmélkedek. Ezen a pad hozzám tartozik, itt nyerek ihletet, itt kerülnek a gondolataim a megfelelő mederbe, ez az a hely, amelyet ha egyszer híres író lennék, biztos ellátnának arany táblával, és ráírnák: „egy a semmiből is vihart kavaró lélek menedéke”.
Erika: A Vénusz Haláltánca, a többi könyvedhez hasonlóan, teljes mértékben rólad szól. A te érzéseid, a te életed, a te tapasztalataid. Mesélnél egy kicsit arról, mit jelent számodra a történet?
Marcsi: Ez a történet és ez a könyv, a határaim kiszélesítéséről szólt, elértem azt a pontot az írás alatt, amely már olyan mélységekbe vezetett, ahonnan épp ésszel nagyon kevesen jönnek vissza.
Kezdetben úgy éreztem, Neki írom, de mostanában úgy gondolok erre a kéziratra, amelyből lehet, hogy sosem lesz könyv, mint egy hagyatékra, egy időkapszulára. Ha megöregszünk, mind a ketten, én itt Pécsen, Ő meg majd valahol, akkor eszünkbe juthat ennek a néhány hónapnak a szenvedélyes érzelmi töltöttsége, amely egy akaratos nőt takar és egy ellenálló férfit, de mindezt magas hőfokon, tele érzelmekkel, türelemmel, tisztelettel és végtelen szeretettel.
A levelekben mindent megosztottam vele, az akkori hétköznapjaimat, illetve ezeken keresztül a környezetemben élő nők életét is, ábrándokkal szőttem tele, vágyva az oltalmat. A nőiesség minden aspektusát megmutattam, a boszorkányt, a királylányt és persze a hárpiát is, de a végzet illata folyton ott lebegett, érezhető volt, hogy ez a könyvem sem zárul happy enddel.
Erika: Meddig tartott a megírása, milyen nehézségekbe ütköztél? Más volt bármiben, mint az eddigi köteteid?
Marcsi: Az első könyvemet huszonhárom nap alatt írtam meg. Egy nagyon régi kedves barátomnak írtam. Nekem kötnöm kell valakihez az írást, csak úgy a tömegnek, az olvasóknak nem tudok alkotni. Kiválasztottam egy hozzám közel álló személyt, és neki írtam, aki elég megértő volt, de mégis kritikus, rá kellett vezetnie kezdetben arra, hogy kötelező keretet szabnom magamnak, ha könyvet szeretnék írni, akkor annak úgy is kell kinéznie, mint egy könyvnek.
A második könyvem elcsúszott. Kezdetben az Istvánnak írtam, aztán átváltottam Rá, ettől pontosan azt a hatást érte el, amelyre azt mondhatjuk, hogy KÁOSZ! Leperegtek a gyöngyszemek a láncról, szétcsúsztak, elveszett a tematika, lett belőle egy katyvasz, amelyet egyébként nem bánok. Oda került, ahová való, egy nevesincs kiadóhoz, védve a művet az olvasóktól.
A harmadik könyv kötelező volt, ha nem írhattam volna meg, lehet, bele is halok. Két-három hónapot ölel fel a levelezés, tele küszködéssel, önmagam legyőzésével, ha majd egyszer el tudok tőle távolodni, akkor csodálatos könyv lesz belőle, egyelőre csak piszkozatnak tekintem, amelyet át kell írni, nem túlzottan, de szeretnék egy letisztultabb változattal próbálkozni a kiadóknál.
Erika: Ez a könyv megérint. Sőt, mi több: őszintesége marja a lelkemet. Olyan nehéz, hogy egyes pillanataitól még most sem tudok szabadulni... Mit gondolsz, kinek adhat ez a történet? Kinek ajánlanád, ha ajánlanád? És még valami, ha egyetlen „útravalót” adhatnál az olvasónak hozzá, egy rövidke mondatot, mi lenne az?
Marcsi: Az én környezetemben ilyenek a nők, hús-vér emberek, nem a tévéből kivillanó szerepeket játsszák. Esendőek, bátortalanok, néha butaságokat csinálnak, alkalmanként öntörvényűek, és szeretetre áhítoznak. Mi már nem szeretnénk mások lenni, mi már meg merjük mutatni az igazi arcunkat.
Azoknak a nőknek ajánlom, akik azt képzelik magukról, hogy terminátorok, akik másoknak élnek, másoknak szeretnének megfelelni, egy képzeletbeli nő felé hajtja őket a vágyuk. Azt gondolom, a valóság is lehet elég érdekes, nem kell kiszínezni, nem kell minden érzésünket áttranszformálni, csak azért, hogy fogyaszthatóvá váljunk. Bátorság! Ezt kívánom minden nőnek! Éljék meg magukat bátran, fogalmazzák meg a kéréseiket, és közvetítsék is azt, nincsenek egyedül a világban.
Erika: Szeretném, hogyha elmondanád, hogyan érzed magad most, ebben a pillanatban... Miként tekintesz vissza erre az időre?
Marcsi: Sokat dolgozom, ha van egy csepp szabadidőm, akkor próbálom a lányaimmal tölteni, illetve az elmaradt házimunkát bepótolni. Ez nyilván csak menekülés, nem vagyok képes még mindig önmagammal szembenézni, nem tudom végérvényesen és örökre elengedni a vágyat, amely fogva tart. Amint eszembe jut, azonnal keresek valami programot magamnak, meg szeretném tanulni a Tarot kártya rejtelmeit, olvasom Liv Ullmann bizonytalanságát, de ha kell, egyenként festem zöldre a fűszálakat a parkban.
A végső konklúzió: senki sem birtokolhat egy másik embert, ha együtt vagyunk birtokosai saját magunknak, a természetnek és az időnek.
Ha ezt a mondatot száz százalékig birtokolni tudom, akkor ismét tettem egy lépést a spirituális fejlődésem útján! :)
Dióhéj: döbbenet volt számomra ez a könyv. Nem sok ilyesmit olvastam még eddig - nem úgy, hogy jó véget érjen a történet. Gréta a kórházban eltöltött időszakról mesél nekem, nekünk, a beavatkozások keménységéről, a könnyekről, és nem utolsó sorban a kitartásról. Elképesztő, hogy milyen tudatosan építette fel a gyógyulását, ha mondhatom ezt így. Hiába voltak nehéz és elkeseredett pillanatai, tudta, hogy meg fog gyógyulni. Nem sajnáltatta magát, és ettől vált nekem igazán szimpatikussá. Nagyon nehéz erről a betegségről úgy írni, hogy ne legyen dagályos és szándékosan szánalmat ébresztő, de A szívem ezerkétszázat átment ezen a rostán.
.jpg)
.jpg)
