Stephanie Perkins – Anna és a francia csók (Anna and the French Kiss)
Az Anna és a francia csók borítója és fülszövege – na meg a címe! –
elég sokat elárul, már önmagában is.
Nagyvonalakban arról szól, hogy van egy amerikai lány, akinek az
apja egy író és nem teljesen normális, kitalálja, hogy a lánya a gimi utolsó
évét töltse Párizsban, egy bentlakásos iskolában. Jó messze tőle, jó messze
mindentől, amit a lány valaha ismert. És ráadásul nem is beszéli a nyelvet.
(Amerikai iskolába küldik egyébként, tehát e tekintetben nincsenek akkora problémái.)
A suli egyébként...
„Ki küldi a gyerekét bentlakásos iskolába? Tiszta Roxfort. Csak itt
nincsenek helyes varázslófiúk, mágikus cukorkák és repülésórák.”
Akkor lépünk be Anna életébe,
amikor kicsomagol a kollégiumban, és amint átlátogat a szomszédjában lakó
lányhoz, minden a feje tetejére áll. Ugyanis ott összetalálkozik valakivel, akinek...
– akinek angol akcentusa van,
– és olyan barna, szerteszét álló
haja, hogy legszívesebben belefésülnéd az ujjaid,
– meg olyan nagy, barna szeme,
ami általában átlagos külsőt ad az embernek, de az övé...
– akit Étienne-nek hívnak,
– és akinek van barátnője.
„A srác szemei elkerekednek a korgó hang hallatán, ekkor veszem észre,
milyen nagyok és milyen barnák ezek a szemek. Mintha szükség volna bármilyen
további fegyverre a női nemmel szemben.”
Nem sokkal később, Anna bekerül
Meredith-ék, a lány a szomszéd szobából, társaságába, ahol, természetesen
Étienne is ott van... Innentől kezdve felpörögnek az események, megismerkedünk
a karakterekkel, az iskolával, és amiről muszáj említést tennem: Párizzsal. Én
még sosem jártam ott, és eddig nem is terveztem, de a könyv elolvasása után
mindenképpen szeretnék! Stephanie egy olyan Párizst fest le elénk, mint mi
lennénk Anna, mintha tényleg mi sétálnánk végig az utcákon, azt látnánk, amit
ő, azt éreznénk, amit ez a lány. Párizs lassan van adagolva, és tényleg egy
olyan személy gondolatain keresztül látjuk, akinek éppúgy új ez az egész, mint
például nekem volt.
Amikor elkezdtem olvasni ezt a
könyvet, arra gondoltam, hogy oké, kaptam egy olyan ifjúsági regényt (YA),
amiről már most tudom, hogy mi fog történni: a menő, suli kedvence, de tényleg
kedves és iszonyat vicces, meg hihetetlenül okos srác majd szépen lassan
beleszeret, lesz egy kis dráma, és élnek tovább, amíg, de nem ezt kaptam.
Először is: valódi érzelmekkel találtam szemben magam a lapokon! Én ilyen
könyvet még soha nem olvastam, hisz ebben keveredett egy átlagos YA történet
színtiszta, gyönyörű érzelmekkel! És oké, néha tényleg szerepelt benne, hogy
jaj, de szép, jaj, de tetszik, a vége felé ezt sikerült már mellőznünk, és előkerültek
az olyanok, mint hogy: vannak hibái, de ennek ellenére szeretem. Gödörben van,
de segítek neki.
Érzelmek. Ez a regény érzelmes. És
néhol bár nem állítom, hogy nem tudtam, mi fog következni, mégis szerettem.
Nagyon szerettem.
 |
| Stephanie Perkins |
Muszáj ejtenem néhány szót
Annáról is, mert én még ilyen YA hősnővel nem találkoztam: a karakter teljes
egészében rendben volt. Bár csinált ő is hülyeségeket, mint mindenki más, de emberi
maradt, mindig segített, ahogy tudott, kiállt a barátai mellett, még akkor is,
ha verekedésbe torkollott a dolog, beszélt, amikor kellett, és hallgatott,
amikor másnak arra volt szüksége. A gondolatai is felettébb normálisak, igazi
17-18 éves lány gondolatai, nem gyerekes, hanem nagyon is komolyak. Ilyennek
kell lennie egy lánynak!
Ajánlom ezt a bájos, humoros
regényt mindenkinek, aki szeretne emlékezni, milyen volt először szerelembe
esni, mert nekem is ezt adta vissza a könyv, nagyon pontosan, nagyon
életszerűen.
A végére pedig összesűrítem minden francia tudásomat: Je t'aime, Étienne!
Néhány kedvenc idézetem még:
„Miért fél annyira mindenki kilépni egy kapcsolatból, még akkor is, ha
tudja, hogy az nem jó?”
„Ideje volna felhagynod a sztereotípiákkal, és kialakítanod a saját
véleményedet.”
„Ó, Jézus. Hogy a fiúk mekkora idiótákká tudják tenni a lányokat.”
Pontozás: 5/5
(kommentár nélkül)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése