Melissa Hill – Érted mindent!
Már akkor el kellett volna gondolkodnom azon, hogy ez a könyv mekkora „bestseller”, amikor először bepötyögtem a Moly keresőjébe, és nem találtam meg. Se a szerzőt, se egy könyvét. Ekkor még csak megvontam a vállamat, hogy oké, biztos eddig nem olvasták a Molyról, előfordul az ilyen.
(Aztán tegnap kiderült, hogy fent van, csak nem tudom miért, de akkor nem jelezte ezt nekem.)
Már a borítójával is gondban voltam, hiszen üres, semmilyen. Oké, hogy csajos ezekkel a pillangókkal, de hát... Semmit sem jelent, semmit sem szimbolizál, egy klisé.
Szóval, ez a csodás borító ígér nekünk egy jó kis bestsellert, attól eltekintve, hogy a fülszövegben szinte az összes szereplő fel van sorolva, és el van mondva róluk egy csomó dolog, amit azért jó lett volna megtudni a könyvből. Hosszú volt és száraz, nemhogy figyelemfelkeltő, hanem túl sok információt árasztó.
Na, hát a hátoldal is ígér nekünk nagy meglepetéseket meg áll-leeséseket. Nézzük!
Figyelem, ez egy erősen spoileres vélemény lesz, mert ezt egyszerűen máshogy nem lehet megírni. Kedves Olvasó, ha el szeretnéd olvasni ezt a könyvet, akkor itt állj meg, ha pedig nem tervezed, akkor... „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
Kezdeném először is a szereplőkkel, akiktől kedvem támadt volna kiugrani az erkélyről. Ilyen emberek egyszerűen nem léteznek!!! Ilyen kapcsolatok meg pláne nem.
A főszereplőnk, Tara, Mary Sue a köbön, aki sikeres, szép, okos, divatos, könnyen megtalálja az emberekkel a közös hangot, van pénze, stb., stb. A könyvben egész végig jó tanácsokat osztogat mindenkinek, végtelenül jó fej, egyszer sem akad ki. Mert hát ő egy Mary Sue, mégis mit feltételeztem?
Aztán ott van a legjobb barátnője, Liz. Ő volt a legszimpatikusabb karakter az egész történetben, de ez nem azt jelenti, hogy kedveltem volna. Ez a nő a könyv felében azon problémázik, hogy „jaj, istenem, megcsal a férjem, mert egy csomó arra utaló jel van, de nem kérdezem meg, mert akkor biztosan hülyének nézne.” He??? Most komolyan, egy nő, aki elvileg boldog házasságban él, már hogyne kérdezne rá erre? Ő nem teszi meg.
Ott van aztán Nathalie, aki egy hülye lotyó, mert összefekszik mindenkivel, az első randi után már férjhez akar menni, és emellett persze sikeres PRmenedzser, tele van pénzzel, London szívében van lakása, stb.-stb.
Van még nekünk egy Emmánk, Tara húga, aki egy szarkeverő kis pi*sa. Bocsánat a kifejezésért, de hát az. Mindenkinek csak árt, bekavar, mert ő ezt élvezi! A szülei körülugrálják, életében nem volt még egy rendes munkahelye, de elvár mindent. Felbosszantott.
Emma ugye terhes, és ez az egész gyerek dolog úgy van beállítva, mintha egy trauma lenne! Jaj, szegény Emmácska, mi lesz majd vele? Hogy viseli el a reggeli rosszulléteket? Jaj, szegényke el fog hízni! És ezen aggódik az egész szép, nagy család. Mert a gyerek az nem áldás, áá, még véletlenül sem.
A szerelem érzékeltetése Nathalie szerint az egyik kedvenc motívumom. Ő onnan tudja, hogy jó a kapcsolata valakivel, és hogy boldogan megvannak, meg szeretik egymást, hogy jó vele a szex. Igen, még kétszázadjára is jó. Istenem, milyen elvarázsolt világban élnek ezek?
A helyzet az, hogy Tara elmegy Egyiptomba nyaralni, ott találkozik Nathalie-val, aztán öri-barik lesznek, mert elmennek együtt a Piramisokhoz is. Hát ja. Aztán Nathalie összejön egy fickóval Londonban – mily meglepő! –, és ragaszkodik hozzá, hogy az ő best friends forever Tarája is találkozhasson vele. Erre, kiderül a mukiról, hogy... *DOBPERGÉS, mert ez a legszarabb fordulat, amit valaha olvastam*, ő Tara fiának az apja, gyermekkori szerelme, a férfi, aki elhagyta őt tizenhét évesen, terhesen.
Ja, hogy azt nem említettem, hogy van egy fia? Nos, a könyvben sem! Csak az utolsó ötven oldalon jön rá az olvasó, mert Glenn egész végig úgy van köbö aposztrofálva, mint a pasija. Értitek ezt? A tizenhét éves Glenn, akinek önálló munkahelye van, sportkocsija, és nemsokára egy születendő gyermeke. Hát hihetetlen.
Merthogy senki nem említi 200 oldalon keresztül, hogy a fia, és Tara sem emlékszik vissza SOHA, amikor Emma születendő gyermekéről van szó.
Ami még borzasztóan irritált, az az volt, hogyha egy szereplő olyasmit tett, amit később megbánt, vagy ami rosszul vette ki magát az adott helyzetben, akkor azt írta kedves Hill, hogy „bokán rúgta volna magát”. Semmi mást, csak ezt. Az egész könyvben mindenki rugdossa magát, aztán jól van.
Az ugyebár, meg nemde mondatoktól már égnek állt a hajam. Istenem, ha írók vagyunk, fogalmazzunk már szebben, ha pedig fordítók, akkor is!
Szóval, ez a könyv pocsék, jól fontoljátok meg, hogy a kezetekbe vegyétek, mert én rohadtul nem ajánlom.
Pontozás: 5/1
