Szurovecz Kitti – Fényemberek
Háttér: A Könyvmolyképző kiadó 2011-ben kiadta a Három muskétás (Kitti, Benina, Spirit), újabb könyveit, így jelent meg a Gyémántfiúból már jól ismert történet, a Fényemberek.
A könyvhétre érkezik a Gyémántfiú folytatása, őszre pedig a Fényembereké.
Kitti hivatalos oldalát itt eléritek: http://www.facebook.com/gyemantfiu
Hm, hát hol is kezdjem... Karácsonyra kaptam meg az áhított könyvet, valamiért nagyon „vonzódtam hozzá”, éreztem, hogy nekem ez egyszerűen KELL! Aztán becaplattam egy Alexandrába, és meg is vettem magamnak – azaz kaptam.
Vártam, nagyon vártam, talán ez volt a hiba. Ez a könyv nekem egy hatalmas csalódás volt. Bármennyire is szeretni akartam, nem ment. Sőt, nemhogy szeretni nem sikerült, hanem...
Figyelem, tele van spoilerekkel!
Az alapsztori, a háttér nagyon is jó lenne. Vannak a fényemberek, akik ugye azért felelnek, hogy a lelkeket átkísérjék a túlvilágra. Aztán vannak még őrangyalok, sötétek, és egyéb lények is. Ez még komolyan tetszik is, végre nem valami sablonlény. De...
A karakterek szörnyűek, nem lehet velük érezni, nevetni, sírni, örülni vagy szenvedni. Egysíkúak, unalmasak, kiismerhetőek. A két főszereplő pedig különösen idegesítő. Jane minden harmadik gondolata az, hogy Chris milyen szexi, okos, szép, gyönyörű, humoros, jó fej, megértő, tökéletes, de legfőképpen szexi. Csöpög a nyáltól, és nagyon nem tetszik, hogy Chris tökéletes mindenének ragozásával van kifejezve a szerelem. Hát ez mi? – kérdezem én.
Jane borzasztóan irritáló volt, akaratos, egyáltalán nem szimpatikus, sőt, talán még kicsit butácska nő is. Kinek jut eszébe egy jeges, novemberi napon magas sarkúban meg kisestélyiben lemenni a tengerpartra, és aztán ott szeretkezni? Naná, hogy Jane-nek. Aztán folyamatosan azt hallgatjuk róla, hogy de szép, de okos, de különleges... és de Mary-Sue is. A köbön.
Aztán ott van a mi fess fényemberünk, Chris. Sokat gondolkoztam rajta, hogy milyen szóval is illessem, ami tökéletesen jellemzi, de nem találtam jobbat. Szóval, ez a gyerek egy díszb*zi. Elhiszem én, hogy milyen helyes meg megnyerő, de azon kívül, hogy állandóan azt ismételgeti Jane-nek, hogy meg akarja védeni, és az életénél is fontosabb neki, nem csinál semmit. Nem férfi egyáltalán. Legalábbis az én szememben. Csöpögnek a nyáltól.
A történet is hagy némi kívánnivalót maga után. Na, most úgy képzeljük el, hogy annyiból áll a szitu, hogy van a mi kis szerencsétlenke Jane-ünk, aki mindig vészhelyzetbe kerül, és majdnem lezuhan a liftaknába. De aztán... Jön Chris, és megmenti. ÉS EGYMÁSBA SZERETNEK! Puff, ennyi, mert a csaj tök gyönyörű csak nem tud róla, a srác meg szintén, csak ő tudja is magáról. Na, ez a megmentős jelenet még előfordul vagy háromszor, aztán Chris jön azzal, hogy „nekünk nem szabadna együtt lennünk” meg trallala, de már túl KÉSŐ. Három óra után teljes a lamour, és kb. négy nap után össze is jönnek. Meg minden tiszta happy. Aztán meghal Jane anyukája, de ez marhára nem érdekli, mert ott van Chris, akiből annyi szeretetenergia – ez nem vicc! – árad, hogy az elég neki is, és már nem is fáj az elvesztés, mert boldog a mama a mennyben. No komment.
Semmit nem tudnak körülbelül a másikról, de ez mindmellékes, a lényeg, hogy Chris szép. És Jane is az. Csak még mindig nem tudja.
Két hét után akkora a szerelem, hogy össze is akarnak házasodni, meg miegymás. Még sok-sok klisé mellett megy tovább a cselekmény, aztán... Dobpergés, Chris eltűnik. A fényemberek hamar kitalálják, hogy a pokolban van. Merthogy elrabolták. És nem ég el, mert az ő különleges képessége az, hogy tűzálló. Merthogy minden fénylénynek van képessége, és ők nem bírják a forróságot, ezért nem mennek a pokolba. De Jane-nel mégis le akarnak menni, mert annyira szeretik a „fivérük barátnőjét”, hogy nem engedhetik el egyedül. Na, a kis csapat így elindul hát felfedezőtúrára a pokolba... Mindenki kb. elég, mert olyan meleg van, kivéve Jane, aki eközben még gyönyörű is lesz. Igen, még gyönyörűbb. Már kezdi magáról elhinni. De Christ közbe megvakítják. A francba!
Végül jön a gonosz nagyfőnök, aki alkut ajánl a lánynak. Mert közben kiderül, hogy ő egy olyan hiperszupercsodalény, hogy az hihetetlen. Tulajdonképpen egy hibrid, aki se jó, se rossz, de eldöntheti, hogy hova áll, és akkor az az oldal lesz az erősebb, és ők uralják majd a világot.
Természetesen Jane a szerelme mellé áll, mert imádja és mert szép, még vakon is. Aztán – most jön a legjobb! – hívja a szeretet mindent legyőző energiáját, hogy kijussanak a pokolból. Világít a keze, meg ilyenek. És tádám, a probléma megoldva, a nagyfőnök szájtátva elengedte őket, mert a szeretet ilyen. Hát nem mesés?
A vége pedig... Chris megkapja, amit akar: újra ember lesz, de csak egy évig. Ennek egyébként semmi értelmét nem látom. Egész végig azon siránkozik, hogy jaj, mi lesz, ha valami baja lesz a csajnak, és ő nem tudja megvédeni. De aztán kiderül, hogy Astrid – aki a sors, és mindenért felelős – nem is akarja vagy nem is meri bántani Jane-t, tehát így már nincs Chrisnek félnivalója, de ő görcsösen ragaszkodik az emberi mivoltához. Így még annyira sem tudja megvédeni, legalábbis szerintem. Hisz már nem tud repülni, nem tűzálló, de van személyije és még így is szép.
A szleng és a szépirodalom nekem itt sehogy sem fér össze. Nem tetszett a fogalmazás sem – most leszámítva azt, hogy általában azt ecsetelték, hogy milyen szexik –, tele volt olyan mai kifejezésekkel, amik nem illettek bele. Az „szebb volt a hangja, mint Rihannának”, meg a „megkérdezte, hogy rajta vagyok-e a Facebookon”, és a „lesmároltam egy fényembert” nekem túlontúl sok és összeférhetetlen volt.
Röviden és tömören ennyi. Én ezt a könyvet tényleg imádni akartam, és emlékszem, milyen áhítattal néztem a könyvet a boltban, milyen jó volt fogni, beszívni a papír illatát... Csak az a kár, hogy ennyi jó dolog volt benne.
Karakterek, akiket szerettem: Linette, Jane mamája, Matt
Karakterek, akiket nem szerettem: szinte mindenki, de főleg Chris és Jane
Pontozás: 5/2
