Zavodni Gréta Virág – A szívem ezerkétszázat ver egy perc alatt

"– Te szereted a magányt?

– Nem, azt hiszem, a magány szeret engem."

Háttér: Az Álomgyár Kiadó 2015-ös újdonsága, egy blogból született regény ez. Gréta története, ahogy a cím is sugallja, nem mindennapi.

Rendeld meg a könyvet: LINK

Látogasd meg a szerzőt a Facebookon: LINK 2

„Attól félek, hogy a körülöttem lévőket jobban meg fogja viselni ez, mint engem. De én tudom, hogy kitárul előttem Tibet kapuja, hogy olyan dolgokat tapasztalhassak meg, amiket a későbbiekben a lehető legjobban tudok majd hasznosítani. Nincs bennem félelem, harag, kétség, nincsenek miértek, csak küzdés van, és akarat. Nem látok mást, kizárólag egy egészséges embert, akinek végig kell járnia egy utat, hogy aztán még egészségesebben folytathassa a tökéletes életet.”

ZAVODNI GRÉTA VIRÁGnál 2011 márciusában diagnosztizáltak a leukémia egy súlyos változatát, a T-sejtes Non-Hodgkin limfómát. A fiatal lány három éven keresztül kemoterápiás és sugárkezelések sorozatát kapta, de maradt ereje arra, hogy közben a kezdetektől megörökítsen minden fontos pillanatot. Bejegyzéseiből a benne lejátszódó lelki folyamat és a kezelések, beavatkozások tanulságos, érdekfeszítő, őszinte története bontakozik ki, melynek végállomása – göröngyös út után – a gyógyulás. A kötet Gréta győzelméről és újjászületéséről szól; az ő példája pedig másoknak is erőt adhat, hogy soha ne adják fel a harcot.

Dióhéj: döbbenet volt számomra ez a könyv. Nem sok ilyesmit olvastam még eddig - nem úgy, hogy jó véget érjen a történet. Gréta a kórházban eltöltött időszakról mesél nekem, nekünk, a beavatkozások keménységéről, a könnyekről, és nem utolsó sorban a kitartásról. Elképesztő, hogy milyen tudatosan építette fel a gyógyulását, ha mondhatom ezt így. Hiába voltak nehéz és elkeseredett pillanatai, tudta, hogy meg fog gyógyulni. Nem sajnáltatta magát, és ettől vált nekem igazán szimpatikussá. Nagyon nehéz erről a betegségről úgy írni, hogy ne legyen dagályos és szándékosan szánalmat ébresztő, de A szívem ezerkétszázat átment ezen a rostán.

Tudjátok, hogy viszont mi nem tetszett benne? Mert sajnos ilyet is találtam. Megmaradt a blogos jellege, és én személy szerint úgy éreztem, ez hátránya a könyvnek. Sokszor csapongó volt, és olyan "semmiről sem szóló". Például amikor oldalakon keresztül arról olvastam, hogy Gréta mit reggelizett, akkor egy kicsit elkezdtem unni.

Ettől függetlenül példaértékű ez a könyv. Harcolni tanít, a maga letisztultságával, és ezt nagyon tudom értékelni. Olyan, mint egy karcos dal, ami az életről szól, és keserű, de mégsem tudjuk kiverni a fejünkből...

Borsa Brown – A maffia ágyában

Megjelenéskor

Borsa Brown – A maffia ágyában

„Amikor a hétköznapi életünket éljük, sohasem gondolunk arra, hogy bizonyos dolgok megtörténhetnek velünk. Aztán egyszer csak ott találjuk magunkat a világ közepén, egyedül a fájdalmunkkal, és az életünk úgy pereg le előttünk, mintha film volna.

Az én életem nem film volt. Valóság. Valóságos szerelem, valóságos halálfélelem.”

Háttér: A magyar író regényét az Álomgyár Kiadó adta ki, 2013-ban, és az olvasók között hatalmas siker lett belőle. A szerző a második köteten dolgozik, tervezett megjelenése 2014 késő tavaszára datálódik.

Borsa Brown első kötete ez a regény, ami magánkiadásban jutott el az olvasókhoz, de könyvesboltokban, webshopokban kapni lehet.

A szerző a Facebookon: LINK 1

Sok jót hallottam erről a kötetről, ezért úgy döntöttem, én is megnézem magamnak, hogy véleményt tudjak formálni róla. És azt kell mondanom, hogy ez egy nagyon megrázó történet. A terror, testi és lelki egyaránt, egy nő jogainak teljes semmibe vétele, uralkodás a másik fölött, császárság élet és halál mezsgyéjén, mind megtalálható ebben a regényben. Már önmagában a cím és a borító is árulkodó – a maffia szó önmagában mindent elárul, valamint a száj elé helyezett mutatóujj is, a hallgatás szimbóluma.

Azt hiszem, mindannyian láttunk már gengszterfilmeket, Al Pacinóval különösen jókat (:D), így van fogalmunk arról, hogyan működik egy divatosan maffiának emlegetett szervezet. Drog, szex, fegyverek, és minden, ami illegális, itt aztán megtalálható. De emellett szól kötelékekről, védelemről, parancsokról, akárcsak egy katonai rendszerben. Ők bizony meghúzzák a ravaszt, nem számít, ki van a puskacső másik végén, ütnek, rúgnak, ha azt kell. Sem családi, sem semmilyen kötelék nem írhatja ezt felül. Veszélyes egy világ.

A szerző

Suzanne egy fiatal, karakán, akaraterős nő, akinek fogalma sincsen róla, miféle őrült kalandba keveredik majd bele, amikor megismerni a szívdöglesztő Massimót. Olyan szinten működik közöttük a kémia, hogy abból egy pillanat alatt érezzük, a vége robbanás lesz. A szenvedély, két teljesen különböző ember egymás iránti érzett végzetes vonzalmának tükörképe ez a könyv. Amelyben egy nő végsőkig szeret, kitart, harcol, küzd, és egy férfi igyekszik megtalálni a helyes megoldást döntés és döntés között. Feszültséggel teli oldalak, harc, ígéretek, szerelmes vallomások és sok-sok fájdalom követi a szereplők lépteit.

Nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, egy ilyen történetben nem lehet happy end. Ennyi fájdalom és hiba után nem létezik boldog befejezés. A hősnő nem mosolyog a hős oldalán, és nem élnek boldogan, míg meg nem halnak...

Engem behúzott a regény, sodort magával, jó volt olvasni az oldalakat, pörögtek, de nagyon meglátszik ezen a munkán, hogy „első könyv.” Hogy miért gondolom ezt?

* Még kétszáz oldal minimum ráfért volna. Részletesebbnek kellene lennie, hogy még többet kapjunk Suzanne felhőtlen öröméből és embertelen szenvedéséből, lássuk, miként romlik el ez a kapcsolat. Az a legfőbb problémám ezzel a regénnyel, hogy túl gyors iramú. És nem úgy értem, hogy pörög a cselekmény, hanem úgy, hogy rengeteg dolog felszínesen van említve. Nem megy olyan mélyen bele a lélek dolgaiba, mint az egy ilyen történetnél elvárható lett volna. Kicsit úgy éreztem, a szerző direkt sietett, hogy végre az izgalmas részhez érjen, ezért a kevésbé érdekeseken átgázolt. 

* Az első ötven oldalon küzdöttem vele. Felszínes volt, és olyan apróságok is zavartak, mint a „liftes eset.” Egy komoly, érett nő, tényleg képes arra, hogy tíz perces ismeretség után, nulla elővigyázatossággal egy férfi karjaiba omoljon? Ettől nő a nő? Ez engem idegesített. Lehet, azért, mert a való életben sem vagyok ilyen.

* A karakterek kiforratlanok. Azt tudjuk meg róluk elsősorban, hogy hogyan néznek ki, de abból is csak a hajuk színét, a ruháikat, meg a szemüket. Ez tipikus kezdő író hiba, én is vétem, nem egyszer. Ennek az eszközölésére azt tanultam, hogy meg kell mutatni, nem leírni! Ha egy férfi valóban olyan karizmatikus, szívdöglesztő, hogy keresztbe pisilnek utána, akkor azt meg kell mutatni! Részletességében, alaposságában. Nem csak annyival, hogy jóképű és izmos volt. Honnan tudjuk, mit jelent a szerzőnek a jóképű, ha azt nem tárja pontosan elénk?

Előkelő helyen

* Suzanne-t néha nehezemre esett elviselni. Tényleg rá lehet fogni minden ostobaságot a szerelemre? Tényleg ilyen erős lehet, hogy egy nő képes annak ellenére belesétálni a csapdába, hogy az eszével tudja, mekkora hibát követ el? Jó dolog, példa az, ha ennyire elfelejtkezünk önmagunkról a „szerelem kedvéért?”

* Még egy dolog ezzel a mutatással-leírással kapcsolatban: nem elég annyit írni, hogy „én könyörgök az életedért, mert te nagy hibát követtél el”, ha ezt másban nem jelezzük. Suzanne nem érzi igazából a veszélyt, nem ismeri fel, mert nem történik vele olyasmi, hogy ezt megtegye. Elmenekülnek a szereplők a húzós helyzet miatt egy másik városba, de a hősnő legnagyobb gondja ott is az, hogy „miért nem mehetek vásárolni?”

* Kevés szereplőt mozgat meg a regény, ami önmagában nem lenne baj, de szerintem, ahol egy „családról”, „barátokról” beszélünk, ott ez nem helyén való. Egy ilyen szervezet vezetőjének lenni, a státusz mellett kötelezettségekkel is jár, ami nem csak annyi, hogy Massimo naponta eljár „dolgozni.”

Ezek, meglátásom szerint, javítható hibák. Az írónő lendületesen ír, érdekes témát dolgoz fel, ami vonzza az olvasókat. Van benne valami romantikus, csodálatos, felemelő és pokoli, gyötrődő is. Ez nagyon jó párosítás lehetne, ha ilyen kis bakik nem rontanák le a színvonalát. Egy – még erősebb kezű – szerkesztővel szerintem ezek kiküszöbölhetőek.

Jó kis kikapcsolódás lehet ez a regény, ha elvonatkoztatunk a kisebb buktatóitól – tehát olvasásra ajánlom mindenkinek. :)

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, lessétek meg a videoelőzetesét itt! LINK 2

Pontozás: 5/3,5

„Nem hagyom, hogy egy percet is boldogtalanul töltsünk, ha boldogok is lehetünk.”

J. Sterling – A hibátlan játék (The Perfect Game)

J. Sterling – A hibátlan játék (The Perfect Game)

„Akartam, hogy akarjon engem. Szükségem volt arra, hogy szüksége legyen rám.”

Háttér: Az Ulpius-ház több friss, New Adult kategóriás regénnyel is előrukkol, a rajongók legnagyobb örömére, amelyek között A hibátlan játék is helyet kapott.

A regény egy sorozat első kötete, és remélem, majd mi is megkapjuk a

The Game Changert (ez most nyáron jelent meg Amerikában),

valamint a The Sweetest Game-et.

Dióhéj: Az egyetemi baseball-csapat nagymenője, Jack Carter, egyszer csak felfigyel a vonzó, parkolóban táncoló Cassie-re, és addig nem tágít mellőle, míg a lány igent nem mond a randiajánlatára. Nagyon hamar kiderül, hogy az első ránézésre különbözőnek tűnő fiatalok mégis olyan összhangban képesek élni, ami mindkettejük életében első és megismételhetetlen...

Szerelmesek lesznek egymásba, ahogy az lenni szokott.

Nagyon intenzíven.

De aztán történik valami... És ez a szerelem fájni kezd.

Mindkettejüknek.

Egy könyv arról, hogy két huszonéves hogyan tanul meg szerelmesnek lenni, hibázni és megbocsátani.

„Komolyan mondom, kurvára angyalnak nézett ki. És én akartam az ő ördöge lenni.”

J. Sterling

Bajban vagyok. Bajban, mert nem tudok egészében nyilatkozni erről a könyvről, csak ha kettéosztom. Tehát van „első fele”, meg „második”. Értelemszerűen az elejével kellene kezdeni, amivel nekem a főbb problémáim voltak.

Egyrészt dühös vagyok. Méghozzá nagyon, mert ebből a részből annyi mindent ki lehetett volna hozni! De ez nem történt meg. Kaptunk egy nagyon jó kis alapot, menő, nagyképű, de ellenállhatatlan sráccal (ami megunhatatlan), kedves, belevaló csajszival (na, végre), aki nem adja be elsőre a derekát... Én valami olyasmit vártam, hogy elkezdődik a vadászat, a kis játszadozás, de nem ez lett belőle. Már a könyv tényleg elején Cassie igent mond a randira, és amint ennek a résznek a végére érünk, amiből sejteni lehet, hogy tényleg elindult valami, már vége is van. Mivelhogy a következő fejezet az egy hónap múlva, abban pedig már rég szerelmesek, boldogok, stb. És nekem itt bukik meg a könyv első fele: nem ismerem meg a karaktereket, nincsenek leíró, átvezető részek. Szerkezetét tekintve szinte az egész párbeszédben íródott, ami egyrészt ez a kedves kis adok-kapok évődés, másrészt pedig nagyjából ennyi:

- Szeretlek...

- Én is nagyon szeretlek.

- Hiányzol.

- Te is nekem.

Szerintem nem ettől lesz romantikus valami.

Százszor látott jelenetekkel vannak teletűzdelve az oldalak. Az egyik szereplő állandóan arra gondol, hogy milyen izmos, szexi a párja, a másik pedig, hogy mennyire jó hátsója van ennek a lánynak... Most komolyan. Mesélnek magukról egymásnak, az emlékeikről, az érzelmeikről, de ennyi. Nem ismerjük meg a karaktereket igazán, már ha vannak nekik igazi jellemvonásaik, viszont olvashatunk hosszú ömlengéseket meg felesleges drámázást. A váltott szemszögek viszont jót tettek a regénynek, teljes egészében!

„Csak azt mondom, néha az elengedés az egyetlen, ami megmutathatja, ki az, akihez igazán ragaszkodnod kell.”

Olyan volt az érzésem, miközben olvastam, mintha egy hullámvasúton ülnék. A történetben is így váltakoztak a hangulatok, és lényegében a fontosabb jelenetek is ennyi ideig is tartottak. Felülsz, visítasz, örülsz néhány percig, de aztán azon kapod magad, hogy vége... Ha jobban ki lett volna bontva ez a szerelmi szál (sokkal részletesebben), és a karakterek is mélyebben lettek volna ábrázolva, megszakadna a szívem a gyönyörűségtől, annyira imádnám ezt a könyvet.

A második feléről spoiler nélkül: jó, szappanoperába illő volt, igen. Tagadhatatlan. De végre láttam emberi megmozdulásokat! Végre nemcsak azt a szerelemittas szöveget kaptam, mint előtte, hanem megmozgatott rendesen, ott belül... Néhány sor, mondat, rész az elevenembe talált, és éreztem, hogy na, basszus, ez most tényleg. Megcsillant valami a karakterekből – és ez nagyon jó. Ez mentette meg az egészet, legalábbis az én szememben. Itt is pörögtek az események, de annyira nem, mint az elején, nem akart az írónő mindent elintézni két fejezetben.

„És az igazság az, hogy ha szívbéli ügyekről van szó, a távolság az csak távolság – akár kevés, akár sok mérföldről van szó.”

Na, de kanyarodjunk vissza kicsit úgy a komplex képre, már amennyire tudok úgy nyilatkozni róla.

Ami rettenetesen megfogott, érdekelt és néha csak ez vitt előre az olvasásban: a baseball. Az a fajta lány vagyok, akinek halványlila gőze sincs róla, hogyan és milyen szabályok szerint kell ezt játszani, de ettől függetlenül is imádtam! Az a hangulat, ami a csapatot, ami Jacket, ami a stadiont körbevette... Hát az valami csodálatos. Igen, úgy éreztem olvasás közben, hogy ide nekem egy Carter, 23 feliratú mezt, hadd vigyorogjak benne!

Dean, te drága! (Dean Jack öccse, aki ugyanarra az egyetemre jár, és úgy tudnám leginkább jellemezni, hogy ő a biztos pont.) Sok értékelésben olvastam, hogy ő lett az abszolút kedvenc. Hát, megértem :D 

SPOILER

És mennyire jó, hogy nem jöttek össze Melissával! Már-már azt hittem, hogy ők is összeborulnak, és micsoda happy lesz itt, de ebben kellemesen csalódtam. Na, nem mintha nem érdemelnék meg egymást... A későbbiekben talán megtörténik még ez is.

SPOILER VÉGE

„Nem az a kérdés, hogy mi a franc vonz engem a seggfejekhez, hanem inkább az, hogy mi a francért seggfej a legtöbb pasi.”

Mindent összevetve ez egy szórakoztató regény, ha az ember el tud vonatkoztatni a hibáitól. (Persze, ki mit tekint annak, ugyebár.) Azt már előre látom, hogy egyesek imádni fogják, mert lesz, akit beszippant ez a lendületes regény az első oldaltól kezdve. Megértem őket is, mert azt hiszem, tudom, látom, mi az imádni-való benne. Csak kár, hogy én nem tudtam felülemelkedni...

Pontozás: 5/3

Köszönöm a könyvet!

Borbás Edina – Hullámok csapdája

Borbás Edina – Hullámok csapdája

„Alan megtanított rá, hogy a szép férfiak nem megtarthatóak.”

Háttér: Borbás Edina első könyve az Álomgyár Kiadó gondozásában jelent meg 2013-ban. A Hullámok csapdája nem egy önálló regény, hanem egy kétrészesre tervezett sorozat nyitókötete. Edina jelenleg is a folytatáson dolgozik, amelynek címe Összecsapó hullámok lesz. Igen, a játék folytatódik tovább! ;) Annyi kulisszatitkot Edina elárult nekünk, kis kedvcsináló gyanánt, amitől lehet gondolkozni, hogy nagyon megkedvelte Russel karakterét. Éljen! ;) Edina elérhető a Facebookon is, szívesen várja a látogatókat, sok-sok játékkal kedvez az olvasóinak!

LINK

Dióhéj: New York. Meg Olaszország. Valóság-show. Hajóút. Meló. Árulás. Könnyek. David Falcon...

Nos, ezután a roppant sokat eláruló bevezető után, megpróbálok máshogy is fogalmazni. :D Van egy fiatal, kedves, csinos lány, Arabella, az ő szemszögéből íródott a történet. Szinte a legelején belecsöppenünk már az akcióba: elmegy a valóság-show válogatására, és innentől kezdve meg van pecsételve a sorsa... Bár elsőre úgy tűnik, nem jár szerencsével, mégis sejtjük, hogy lesz itt valami, különben miről szólna a történet, ugye? :D

Edina

Ahhoz képest, hogy ez Edina első könyve, szerintem nagyon ügyes. Két szálon fut a történet – van az arabellás, játékos oldala, meg egy krimis, ami, szerintem, simán kihagyható lett volna. Nekem nem kellett volna bele, mert hátráltatta a számomra érdekes, másik cselekményt, és végtelenül egyszerű volt, az olvasó már az első utalásoknál rájött arra, ami csak a könyv végén derül ki. Viszont a másik szál... Az tetszett. Bevallom, amíg Arabella nem került be a show-ba, nem volt valami érdekes a dolog. Olvasgattunk a napjairól, a volt barátjával való huzavonáról (aki egy ****fej, kihasználta, meglopta és átverte a lányt, remélem, David egyszer azért majd fenéken billenti. :D)

Pörögnek rendesen az események, és hatalmas pluszpont, hogy a show nem úgy van megcsinálva, mint (elrettentő) példa: Való Világ, hogy ülnek, aztán nem csinálnak semmit, hanem Arabelláéknak kötelességük keményen dolgozni a hajón, különben nem kapnak engedményeket (például zenét esténként), és simán kieshetnek a játékból. Ez szuper ötlet volt!

Sokrétűek a karakterek, bár könnyen kiismerhetőek. Van ebből a típusból is, abból is, csak tudod, hogy mit fognak tenni, nem okoznak nagy meglepetéseket. Szinte az első találkozásnál eldől, hogy ez ilyen, az olyan, és olyanok is maradnak végig. Szerintem az emberi személyiség ennél összetettebb, bár ez még csak az első kötet, a bevezető, a játék kezdete, szóval lehet itt még bármi. És érzéseim szerint lesz is.

Muszáj ejtenem Davidről néhány szót: olimpikon. Úszó. Férfias. Balhés. Jóképű. És odáig van a főszereplőnkért... Vagy mégsem? Hát épp ez az. Egész végig nem lehet tudni, mert egyik pillanatban közelebb húz, a következőben kettőt taszít. Egyszer becéz, aztán pedig... Jó karakter, igazán megkedveltem! Védi, ami az övé, de mi is pontosan az övé? Ez a lényeg az egészben, és ezért várom kíváncsian a folytatást - mi lesz még itt?

A helyszínek gyönyörűek. Ahogy Edina lefesti elénk őket, hát az... Én is ott akarok lenni! Én is! Vigyetek már magatokkal! Hallod, Bob, itt vagyok! Jó, persze, én nem kívánnék kamerákat, de a többi jöhet ;)

Külön kiemelem a „mozgó vacsis” részt, hát az valami oltári volt. Ilyen poénokból kérünk többet, igen! Ez az a vonal, amin haladni kell, és akkor hiper-szuper lesz!

Valamint Suzie karakterét. Ő a kedvencem! Hogy lehet valaki egy ekkora, két lábon járó ellentét? Tökéletes példája annak, amit én is szorgalmazok – ne ítélj el senkit, főleg ne a külső alapján.

Egy kis negatívumot is meg kell jegyeznem, sajnálom, nem tudok elsuhanni felette: Arabella néha nagyon sok. Olyan hisztisen és irritálóan viselkedik, mint egy kislány, máskor meg adja a dámát. Nem egy kiegyensúlyozott karakter, ebben még fejlődnie kell Edinának, hogy eltalálja az arányokat. (Ugyanez néha Daviddel, hogy játssza a kemény macsót, aztán egy-egy megnyilvánulása annyira karakteridegen, hogy az...) De ezek nem eget rengető hibák, a jó alap megvan, már csak csiszolni kell ;)

A könyvet milliószor köszönöm az ÁLOMGYÁR KIADÓNAK!

Pontozás: 5/3,5 (azaz olvassátok el, mert megéri, kitűnő csajszis, nyári olvasmány, lehűt, leköt és kikapcsol)

Kate Van Dyke - Vérzivatar (Tűzmadár 1.)

1.

Kate Van Dyke - Vérzivatar (Tűzmadár 1.)

Háttér: a Vérzivatar idén jelent meg az Álomgyár Kiadó gondozásában, sőt a második rész, a folytatás is olvasható már, Valóra vált rémálom címmel.

Az írónőnek nem ez az első megjelent könyve, a tollából származnak a Csontgolyó (Alexandra, 2006) és A latin démon (Ad Librum, 2009) című könyvek is.
A szerző hivatalos oldala itt elérhető: LINK

Amit elöljáróban elmondanék ehhez a véleményemhez: én nem vagyok krimifaló. Sőt, még krimit is csak elvétve olvastam, valahogy nem az én világom. És nem azért, mert gondolkodni kell rajta - haha :D -, hanem mert távol állnak tőlem ezek a gyilkolászós, nyomozgatós dolgok.

Dióhéj: van egy baromi gazdag és befolyásos szállodalánc-tulajdonos család, zsarnok apával - akit legszívesebben képen töröltem volna olykor -, és egy látszólag tökéletes ikerpárral. Az egyik fivér, Dean a festő, a művész, aki egy szigeten él egymaga - nem véletlenül. A másik pólus, Ron, a nőcsábász, az üzletember, a Ragadozó. Aztán hamar kiderül, hogy van egy kis turpisság a dologban: a fiúk kívülről közel sem hasonlítanak úgy egymásra. Dean egy fejlődési rendellenesség következtében mélynövésű, ahogy hívják a regényben többször is, Törpe. A bátyja helyettesítette kiskoruktól kezdve, mert az apjuk titkolta a nyilvánosság előtt. Nem mellesleg, utálja is a fiát. Hát milyen ember az ilyen? Na, mindegy, erről később.
Elkezdődik a bonyodalom egy hullával, aztán sorban jön a többi is utána...

2.

Vegyesek az érzéseim a regénnyel kapcsolatban. Egyrészt, egy kicsit becsapva érzem magam. Azt gondoltam, hogy a végére majd jól kiderül, hogy ki a mészáros, de nem. Ez a könyv csak a bevezetője volt a történetnek, az aperitif, megismerkedtünk mindenkivel, stb., de a nyomozásban nem jutottunk előrébb. A rendőrök is, a karakterek is sötétben tapogatóznak, mert látszólag a gyilkos minden szálat elvágott maga mögött. Ezután rettenetesen kíváncsi vagyok, hogy mégis mit fogunk kapni majd a főételben, azaz a második kötetben.


Másrészt pedig... Őszintén megmondom: hol szerettem, hol nem. Kezdjük először a pozitív dolgokkal.
- Szerettem, mert jól fel volt építve. Pörgött, és számomra egyáltalán nem volt lapos, pontosan ugyanúgy élveztem a karakterekről, a karakterfejlődésekről szóló részeket, mint az akciódúsabbakat.
- Szerettem, mert jók voltak a karakterek. Nem szerettem mindegyiket, sőt, de láttam magam előtt őket, nekem hitelesek voltak. (Bár Ron... na, rá kitérek még később.)
- Szerettem, mert Kate baromi jól odatette ezt a regényt - nekem eszembe sem jutott volna ennyi dologra gondolni, ennyi mindent megmagyarázni. Információból, háttérből nekem tökéletes ez a regény.
- Szerettem, mert lekötött, jó volt együtt gondolkozni a szereplőkkel.
- Szerettem mert, finoman volt ábrázolva a szex. Nem durván, de mégis kellőképpen, hogy az olvasó el tudja képzelni.
- Szerettem, mert... Dean. Csak ennyit kell mondanom :)

És természetesen volt olyan is, amit nagyon nem szerettem...
- Kezdjük azzal, hogy Ron nekem hihetetlenül furcsa volt olykor. SPOILER! Meghal a testvére, akit állítólag nagyon szeretett, és íj, de közel álltak egymáshoz, de szemmel láthatólag a férfit nem rázza meg nagyon. Aztán meghal a felesége és a kisfia, és itt már láttam rajta az összeomlás jeleit, mégsem hittem el, hogy ő szenved. Hogy tud egy férfi ilyen helyzetekben a szexre gondolni? Hogy lehet az a legfontosabb, hogy durván keféljen egy jót - már bocsánat -, mert az eltereli a gondolatait? A falra tudtam volna mászni tőle. SPOILER VÉGE.
- aztán itt van Peggy és Ron kapcsolata már a könyv elején. Vadidegenek egymás szemében, de Ron mégis - mert megkívánta a lányt, de erre csak száz oldallal később jön rá -, gyámságot vállal felette, mert a lány nővére a szeretője volt, és időközben meggyilkolták. Szegény kicsi pára - aki már évek óta eltartja magát -, nosza, legyünk akkor a gyámjai. Egyik oldalról a másikra! Nem.

Kate Van Dyke

- Pemzli. (Peggy kutyusa). Semmi bajom a kis háziállatokkal, de ez aztán... Egyrészt, ettől a névtől, amikor egy fejezetben hússzor szerepelt, hogy Pemzli pisil, Pemzli zöldséget eszik, Pemzlit el kell altatni és le kell fektetni (!!!), Pemzlit le kell vinni sétálni, hát a hajamat téptem volna. A másik: sose értettem meg, hogyan lehet egy kutya egy emberi lénynek a legjobb barátja. Persze, hűség meg kötődés. De amikor azt mondja ez a lány ennek a négylábúnak, hogy engem senki se ért úgy meg, mint te, hát akkor furán nézek egy kicsit. Hogy létezik ez? Hogy érthet meg egy kutya valakit? A hallgatásával? Akkor ennyi erővel egy fotelra is ráfoghatjuk ezt. A ragaszkodásával? Az meg nem megértés.
- kicsit nagyon tágra nyílt a szemem, amikor olyat láttam, hogy (a mondat Peggy szájából hangzott el): bárcsak hamarabb halt volna meg a nővérem! Ez úgy rendesen kiverte a biztosítékot.
- amit pedig egyáltalán nem értek: több szereplő többször is mesél a múltjáról, gyerekkoráról. Olyankor elhangzanak olyan mondatok, hogy: emlékszem, amikor három éves voltam... Bennem van a hiba? Én nem emlékszem csak ilyenekre?
- a fiúk apja, James. Köztudottan egy békés hangulatú ember vagyok, de rajta gondolatban kipróbáltam kínzások hosszú skáláját. Persze ez nem baj, sőt, jó hogy ilyen erős karakter, csak marhára idegesítő.
- a káromkodások, a csúnya beszéd nekem néhol nagyon erőltetett, oda nem illő és sok volt.

Mindettől függetlenül élveztem olvasni ezt a könyvet! Bár néhol abba kellett hagynom egy kis időre, hogy megemésszem az olvasottakat.
A Peggy-Ron szerelmi szál érdekes, főleg a vége, a susmus a panzióval, kíváncsi leszek, bár biztos vagyok benne, hogy happy end lesz, meg ásó-kapa-nagyharang.
A folytatást el szeretném olvasni, nagyon, nem hagy nyugodni, hogy ki a gyilkos, meg mi lesz Peggyvel... :)

A könyv egyébként nagyon jól néz ki, gyönyörű, sok szöveg van egy oldalon, jó kézbe fogni, megtapogatni. Nekem kifejezetten tetszik a borító is: mind a színei, mind a kép rajta.

Pontozás: 5/3,5 (ajánlom olvasásra, mert néhány idegesítő dolgon kívül jó kis krimi ez)

A KÖNYVET KÖSZÖNÖM AZ ÁLOMGYÁR KIADÓNAK!

Victoria Clayton – Hol késel, hercegem? (A Girl’s Guide to Kissing Frogs)

Victoria Clayton – Hol késel, hercegem?

"Úgy tűnik, a szellemes társalgók eszmékről csevegnek, a kevésbé szellemesek dolgokról, a szellemtelenek emberekről."

Kezdjük azzal: ez a könyv kívülről gyönyörű. A borító valami csodálatosan szép, és a könyv jó hosszú is, tehát már ránézni is jólesett. Aztán később jött a bumm, és egy csomó dolog miatt vesztett az értékéből...

Amit már az első oldalakon is utáltam – mivel a könyvben nagy szerepe van a balettnak, a főszereplő balerina –, az az volt, hogy az oldalak tele voltak tömve francia balett-kifejezésekkel, de fordítás szinte sehol nem volt. Na, én se kiejteni, se értelmezni nem tudtam őket. Amikor pedig egy emberre használt Clayton valami kifejezést, hogy pl. ő olyan, mint egy *francia bonyolult kifejezés*, akkor elvesztettem a fonalat.

Nem tehettem róla, de bizonyos nevek esetén elkapott a röhögőgörcs, és azután ki sem tudtam verni vicces mivoltukat a fejemből. Csakhogy egy-két példát említsek:

- Marigold, a főszereplő. Istenem, Marigold! Mintha valami brazil telenovellából lépett volna ki, nem?

- Spendlove, az inas. Na, hát őt szívből sajnáltam.

- Harrison Ford, egy kisbaba. Most nézzétek már meg, szerencsétlen gyereknek ilyen keresztneveket adni! Tejóég!

- Dimpsie, Marigold édesanyja. Nem is tudom kommentálni.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam: baromira nem tetszik, hogy a gyerekek a keresztnevükön szólítják a szüleiket! Ez Charlie és Renée óta meglehetősen elterjedt, de kérem! Ez egyáltalán nem vagány. Olyan csodálatos kifejezések az anya, mami, apu, papa, hogy ne hagyjuk már ennyire elveszni őket!

A történet stílusáról nekem a Büszkeség és balítélet jutott eszembe. Ez a regény tök olyan, mintha nem is egy mai korban játszódna, hanem néhányszáz évvel ezelőtt. Nem tudom, hogy ezt Clayton direkt akarta-e így vagy sem. Engem ez néhol zavart.

Marigold egy kicsit labilis, egyszer ezt akarja, másszor azt, egyszer ezért van odáig, másszor azért. Nem tudom, bizonyos dolgokat eltúlzott, másikakat viszont, amelyek tényleg fontosak lettek volna, le se sz@rt. Furcsa egy főszereplő, nem nagyon tudok vele azonosulni, de persze voltak jó pillanatai is.

Úgy összességében véve ez a könyv nem rossz, de nem is olyan jó. Egyszer el lehet olvasni. Clayton szerintem nagyon jól ír, de ez itt, ebben a könyvben annyira nem mutatkozik meg.

(Conradot nagyon bírtam, komolyan, de ez a túlontúl tökéletessége már nagyon zavart. Tényleg olyan volt, mintha Mr. Darcyt láttam volna magam előtt.)

Olvasásra ajánlom, vannak benne jó részek, amiért megéri.

Pontozás: 5/3

Néhány szóban... II.

Loredena Frescura – Marco Tomatis: A világ a te szemeddel – Egy szerelem két története (Il mondo nei tuoi occhi)

Nekem ez a könyv tetszett. Nem igazán nagy durranás sem a történet, sem a szereplők, de valamiért mégis leköti az ember figyelmét. Nem hosszú regény, egy délutánra való egy meleg takaróval és egy pohár teával.

Két fiatalról szól – ki is gondolta volna? :D –, akik megismerkednek, összejönnek, szenvednek, néhol pedig teljesen hülyék. Párszor kedvem lett volna megcsapkodni őket.

Amit mindenféleképpen jó pontnak tudok felírni a listájukra: hihető volt! Teljesen hihető. Én simán elhiszem, hogy két középiskolás fiatal így viselkedik, így hibázik, így bánja meg a döntéseit, és így szeret.

A humor ismét egy nagy plusz pont, jókat derültem rajta. A két író stílusa jó, habár a cselekmény és a karakterek lehetnének még kidolgozottabbak, én nem éreztem azt, hogy ukmukfukk meg akarták írni, és kész.

Ajánlom azoknak, akik vágynak egy laza szerelmi történetre, mert ettől a könyvtől tényleg nem lehet olyan sokat várni. :)

Pontozás: 5/3,5

Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam (Na margem do rio Piedra eu sentei e chorei)

Tisztán emlékszem, amikor azt mondtam, hogy most egy darabig nem fogok tőle olvasni. Azonban erre a könyvre én már nagyon régóta vágytam, így hát tettem egy kis kibúvót, és elolvastam ezt is. Az eddigi könyvei közül ez tetszett a legjobban, és egyáltalán nem bántam, hogy a kezembe akadt.

Adott két gyermekkori barát, akik tényleg egész fiatalságukat a barátságuknak áldozták fel, aztán a fiú elköltözik a kisvárosból, a lány pedig szomorú, és sok hosszú-hosszú évig nem találkoznak majd. Na, ki találja ki, hogy milyen kapcsolat fűzi össze őket? Igen, jól mondjátok, hát persze, hogy szerelmesek, csak nem vallják be maguknak!

A találkozás után persze lehet gondolni, hogy mi lesz a történet későbbi folytatása, de Coelho behoz a képbe egy szálat, ami kicsit megbolondítja az egész történetet.

Komolyan mondom, volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy leteszem a könyvet, és nem érdekel, bármennyire is közel áll hozzám az alapsztori, nem olvasom tovább. Coelho behozta a képbe a vallást, a kolostorokat, a szerzeteseket. Ami önmagában nem is baj, hiszen tök jól illik a történetbe, de néha borzasztóan sok! Én nem szeretem a vallási témákat, lehet, hogy ezért gondolom így. De a végén mégis tovább olvastam, és csak kihozta valahogy. Ha több lett volna benne a kapcsolatukról, az emlékeikről szóló rész, és kevesebb a vallás, jobban tetszett volna, de azért így is... Eddigi általam ismert legjobb könyve.

Pontozás: 5/4

Salinger Richárd: Omyno

Ez a könyv egyáltalán nem hétköznapi. A fent említett Coelho könyvein kívül én még életemben nem olvastam semmiféle spirituális könyvet, aztán a barátnőm kölcsönadta az Omynót.

A történet két szálon fut, Ricsién, a narrátorén, aki bevezet minket a világba, körbekalauzol, megismerteti velünk az életét, és Kiráén, aki szintén megmutatja nekünk az életét. A két szál itt-ott összefut, nem akarok semmi poént lelőni. :)

Ott van Ricsi, az elkeseredett író, aki hiába próbál valami ütőset összehozni, akár színpadra, akár vászonra, nem sikerül neki. Ráadásul még a nője is elhagyta, émelygések gyötrik, szóval tényleg felfordult az életet. Olyan srácnak találom, aki egyetlen lány életéből sem hiányozhat. A személyisége számomra lehengerlő, nincs is jobb szó rá: imádom! A humora a legjobb. Amikor az „asztrálpartvissal” hadonászik, és próbálja elűzni Terikét, a szellemet, szabályosan sírtam a röhögéstől. A másik kedvencem pedig az a rész, amikor elment Annához, a legelső találkozásuk. Ez a pasi hihetetlen! Szükségem van egy ilyen barátra, komolyan mondom. :D

Aztán ott van Kira, a másik főszereplőnk, sőt, inkább az igazi főszereplőnk, aki egy beképzelt csitri, azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Aztán szépen lassan rájön, hogy nem habostorta az élet, akkor pedig sír, de sokat, és megpróbál meghalni. Akkor jön a Sejtkirály meg a nagyi, akik helyrezöttyentik és folytatja az életét tovább... Néhányszor tarkóncsaptam volna, de a karaktere így volt hiteles, és azért szerethető is.

 A könyv történetből ötös, karakterekből ötös, humor csillagos ötös. Ezt a könyvet MINDENKINEK el kell(ene) olvasnia. És most tényleg.

Örülök, hogy vannak még ilyen magyar írók is!

Pontozás: 5/5

Néhány szóban... I.

Mivel olvasok olyan könyveket is, amelyekről nem akarok hosszú, elemzőbb véleményt írni, ezért kitaláltam, hogy összefoglalom őket néhány sorban. Eddig még nem csináltam ilyet, és nem is gyakran fogok, hiszen amit elolvasok, arról általában írok is. Na, de lássuk a medvét, most három könyvet hoztam nektek!

Paulo Coelho – Tizenegy perc (Onze minutos)

Ez volt a második könyv, amit tőle elolvastam, de nem az utolsó. Egy brazil nőről szól, akit elcsábítanak Európába, méghozzá egy nagyon kedvező táncosnői állással. Azonban hamar kiderül, hogy mégsem olyan kedvező ez a dolog, és Maria menekül. Ahogy tud. Nem kis küzdés árán ugyan, de elkerül onnan, és... Fiatal, csinos lány, mit is kezdhetne az életével, ha gyorsan és sok pénzt akar? Prostituált lesz egy bárban, hosszú hónapokig ott dolgozik, majd megismerkedik Ralffal...

Na, ennyit a történetről, nem akarok spoilerezni. Tetszett, jó volt, de a vége egyáltalán nem jött be. Kis spoiler: Maria és Ralf szerelme egyáltalán nem olyan, mint amit a párizsos jelenetben láthatunk. Tiszta nyál volt az egész, kiszámítható. A végét illetően meglepett, negatív irányba.

Pontozás: 5/3

Nicholas Sparks – Kedvesem (Dear John)

Régebben tettem magamnak egy olyan ígéretet, hogy a film után biztos, hogy a könyvet is elolvasom majd. Meg is tettem. Hamar végeztem vele, a fejezetek olvastatták egymást, és nagyon-nagyon tetszett, hogy John szemszögéből láthattuk a dolgokat. Plusz pont.

A történet kicsit más volt, mint a belőle készült film, de erre számítani is lehetett. Viszont... Nekem nem jött be annyira. Természetesen jobban szeretek olvasni, mint filmezni, de... A film után én többet vártam. Engem teljesen beszippantott a film hangulata, és itt ezt nem éreztem át. De ettől függetlenül ajánlom olvasásra, elgondolkodtató, szívfacsaró.

Dear John véleményem egyébként itt található: LINK

Pontozás: 5/3,5

Paulo Coelho – Veronika meg akar halni (Veronika decide morrer)

Igen, egy újabb Coelho könyv, ami a kezembe akadt, és „ki is végeztem.” Fura érzéseim támadtak utána, nem is tudtam nagyon vele mit kezdeni. Azt hiszem, hogy kezdem kiismerni a stílusát, és meglehetősen fura. Igen, ez a jó szó rá.

Van egy fiatal, csinos, okos lány, Veronika, aki egy napon megelégeli az életét, és öngyilkos akar lenni. (Egyébként már ezt nem értettem, ennek a csajnak semmi oka nem volt meghalni, csak egyszerűen unatkozott! Báh.) De nem sikerül neki a kísérlet, és diliházba kerül, a Villetébe, ahol megtudja, hogy a szíve károsult, és csak néhány napja maradt hátra. Ekkor szépen lassan rájön, hogy ő tulajdonképpen nem is akar meghalni, de mindenféle hülye indokkal ezt elnyomja magában. Éjszakánként zongorázik, ekkor hallja meg Eduárd, a skizofrén fiú, akivel egymásba is zúgnak, és megszöknek, mert Veronikáról kiderül, hogy marhára nem fog meghalni, és a két dilis boldogan él, amíg...

Nos, tömören erről szól. Hozzá se tudok szólni, azt se tudom, mit gondoljak.

Egy ideig nem olvasok Coelhót szerintem.

Pontozás: 5/2,5

Vámpírnaplók – Első évad (The Vampire Diaries)

Vámpírnaplók – Első évad (The Vampire Diaries)

"Helyettem te ne hozz semmilyen döntést! Ha elmész, csak magad miatt menj, ne pedig miattam!"

Háttér: Az évad 2009. szeptember 10. és 2010. május 25. között került adásba az Amerikai Egyesült Államokban. A CW forgalmazza, mint oly sok más híres sorozatot is. Magyarországon, országos televíziós csatornán (RTL Klub) 2010. június 25-én láthattuk először.
Főszerepben:

Nina Dobrev (Egyre távolabb)

Ian Somerhalder (Lost, Sztárral szemben)

Paul Wesley (Különvélemény)

Megmondom őszintén, nem azért kezdtem el nézni ezt a sorozatot, mert annyira megfogott volna. Tavaly nyáron, amikor először leadta az RTL, akkor láttam belőle pár részt, de nem igazán kötött le, hamar el is felejtettem. De valamelyik héten sikerült megnéznem egy részt a második évadból, és úgy döntöttem, végignézem az elsőt. Részben azért is, mert kíváncsi voltam, hogy mi ez a nagy tömegfrász a Vámpírnaplók körül. Nem mondhatnám, hogy rájöttem...

Kicsit furán vettem mostanában, ha valaki "lenézett", mert megmondtam, hogy nem láttam a sorozatot, sőt, a könyveket sem olvastam. (Nem is szeretném, mert állítólag hatalmas baklövés volt kiadni őket.) Na, már most, nem tudtam elképzelni, hogy miért ekkora divat ez a téma, miért szól minden harmadik blog erről, és miért veszik szinte semmibe azokat az írókat, akiknek a történetükbe nincsenek L.J. Smith által kitalált karakterek. Ez az élet egyik nagy talánya - sosem fogom megérteni.

Na, akkor a történetről: néhol lapos volt és kiszámítható.

Spoiler: például tök egyértelmű volt, hogy Elena anyja micsoda. Meg arra is lehetett számítani, hogy örökbe fogadták. Na, és az, hogy Stefan mentette őt ki!

Oké, ezeken még könnyen túl lehetett lépni, hiszen a mai világban már szinte nem létezik olyan történet, ami ne lenne sablonos. Elfogadtam, rendben. De az Elena elleni növekvő ellenszenvemet nem tudtam lenyelni. Lehet ezért utálni, de szerintem állandóan hisztizett, problémázott "Mindenki-életébe-beleszólok-és-jól-megoldom" Elenává vált. Sajnálom, nekem ez NAGYON nem volt szimpatikus. Mintha egy Mary Sue-t láttunk volna: szívfacsaróan tökéletes... (Olykor irritáló.)

Na, ha az Elena-problémán túlléptem, eléggé élveztem a sorozatot. Igen, attól függetlenül, hogy kiszámítható és tele van idegesítő emberkékkel, jó volt. Élveztem, hatalmasakat nevettem a poénokon és aggódtam a szereplők sorsáért. Itt kell megemlítenem Damon fantasztikus humorát, ami a legpozitívabb dolog az egészben. Igen, úgy gondolom hogy Ian sármja és Damon szarkazmusa nélkül sehol nem lenne a sorozat. (Damon történetét pedig egyszerűen imádom. Annyira átérezhető, olyan közel érzi magához az ember... Nekem nagyon tetszik, olyan különleges karakterer, amelyet nem lehet leírni néhány sorban.) Ettől függetlenül mégis Team Stefan vagyok. Ne kérdezzétek, miért. Ő jobban megfogott.

Voltak külön dolgok, részek, amelyek nagyon tetszettek. Ilyen volt például az, amikor Stefan kikelt önmagából, vagy a szépségversenyes jelenet, vagy maga a Bonnie körül támadt kavalkád. Gondolok itt mindenre: hogy mi is ő, és hogyan nézett vele szembe. Ezek azért feledtetik az idegesítő részeket.

Karakterek, akiket szerettem: Stefan (!!!), Damon, Bonnie, Matt

Karakterek, akiket nem szerettem: Elena, Vicki, Caroline, Isobel

Pontozás: 5/3