Emily Brontë – Üvöltő szelek
„Tudom, hogy rossz természete van. (...) De örülök, hogy az enyém jobb, és így megbocsáthatok neki.”Háttér: Az írónő egyetlen regénye. Először 1847-ben jelentette meg, Ellis Bell álnév alatt. (Ő is, mint másik két testvére fiatalon halt meg, talán ezért, talán másért nem született több jelentős műve.)
Nem tudom pontosan megmondani miért, de nagyon sokáig tartott, mire rávettem magamat, hogy elolvassam ezt a regényt. Sok mindenkitől hallottam, hogy nagyon jó, rengeteg gyönyörű idézetet olvastam belőle, de nekem mégis időbe telt.
Először tizenöt éves koromban ugrottam neki, eljutottam körülbelül a századik oldalig, és nem értettem semmit. Hagytam, hadd pihenjen a könyv három évet. Majd aztán újra elővettem... És egyáltalán nem bántam, hogy most fejeztem be, nem pedig anno!
Hogy mit adott nekem ez a könyv? Mindent! Bemutatta, hogy mikre képesek az emberek, ha a fösvénység vezérli őket; megmutatta, hogy az élet gördít akadályokat elénk, de le tudjuk küzdeni; és hogy az igazi szerelem bármikor, bárkit elér.
Oldalakat lehetne írni az Üvöltő szelek elemzéséről, de én nem próbálkoznék semmi ilyesmivel. Rengeteg dolgot kivesézhetünk (az ellentéteket, a véletleneket, a fordulatokat), de ez itt most nem egy irodalom óra, hogy én ezt tegyem. Meg amúgy is, ha bárki arra kíváncsi, akkor a wikipédia nagyszerű segítség.
Heathcliff és Catherine. Catherine és Heathcliff. Ahogy azt az írónő is zseniálisan érezteti velünk a sorok között: az ő sorsuk egy. Ezer és ezer gonddal, nehézséggel kell megküzdeniük, ők pedig nem választják mindig a tökéletes utat, rengetegszer hibáznak, de végül mindig visszatalálnak a másikhoz.
Amikor olvastam a könyvet, egész végig az járt a fejemben, hogy ez így nem jó! Miért ilyen kis butuskák, hogy kínozzák magukat szabad akaratból? Miért nem teszik félre a sértettségüket, büszkeségüket és lépnek már végre valamit? De talán ha nem így viselkedtek volna, ha rohantok volna a másik karjaiba és örökkön örökké boldogan éltek volna, nem is az ő történetük lenne. Én azt mondom, így volt tökéletes. Rengeteg hibája van a két főhősnek. Sőt! Csakis hibáik vannak, és mégis szeretjük őket, tudunk velük azonosulni, mert ezek a rossz tulajdonságok bennünk is megvannak.
Gyönyörű szerelmi történet, amelyben végletekig el lehet merülni, tökéletes olvasmány. Lehet belőle tanulni, lehet rajta sírni, vagy nevetni... Sok mindent kiválthat az emberekből, de egy azonban biztos: olyan dolgokra tanít meg, amire nem sok más dolog képes.
A nyelvezete könnyen érthető, az érzések nagyon egyszerűen átérezhetőek, a karaktereket nagyon közelinek érezzük magunkhoz. Kellhet ennél több egy jó könyvhöz? Aligha.
Emily tökéletesen ötvözte a komolyságot, a sötétséget a könnyedséggel és néhol a humorral. Mert ebben a könyvben ezek a dolgok tökéletesen megférnek egymás mellett.
Egyszer, amikor az egyik magyaróra utáni szünetben ezt a könyvet olvastam, odajött hozzám a tanárom, és megkérdezte, mit olvasok. Nem válaszoltam neki semmit, csak megmutattam a könyvet. Azt a kifejezést, ami az arcára ült ki, nem lehet szavakkal leírni. Csak akkor érthetjük meg, ha elolvassuk a könyvet. Fél percig állt mellettem, és csak nézett azzal a fura nézésével, majd ennyit mondott: „Nagyon szívszaggató, komoly könyv. Muszáj rajta sírni.”
Aztán elsétált. Habár még nem jártam a végén, az addigi tapasztalataim alapján tudtam, hogy igaza van. Tényleg nem lehet kibírni könnyek nélkül.
Ha valaki azon mélázik – akár a véleményem után, akár nem –, hogy elolvassa-e a könyvet, akkor én egyértelműen azt mondom: IGEN! Ez megéri, hogy többször is elolvassuk, hiszen mindig tud valami pluszt adni.
Egy nem átlagos szerelmi történet, amelyet méltán sorolnak a világirodalom legnagyobbjai közé.
„Én nem törtem össze a szívedet, magad törted darabokra, s ezzel az enyémet is.”
Pontozás: 5/5
Nem olyan régen kiadta a Könyvmolyképző kiadó is, itt megtaláljátok az ő gondozásukban: http://www.konyvmolykepzo.hu/k0583.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése