Erich Segal - Szerelmi történet

Erich Segal – Szerelmi történet – Love Story

"Ha az ember szeret valakit, akkor semmi szükség arra a szóra: "sajnálom"." (Erich Segal - Szerelmi történet)

A könyv borítója

Erich Segal könyvének létezéséről nem is olyan régen még fogalmam sem volt, aztán elindult ez a váratlan olvasási láz, amiről már az augusztusi, első ajánlómban is beszámoltam, és nem volt megállás. Emlékszem, egyik este Nillával beszélgettem, és megkérdezte, ajánlhat-e nekem egy igazán jó könyvet, amit szerinte érdemes lenne elolvasnom. Persze! – vágtam rá rögtön, ő pedig azonnal linkelte is a könyv adatlapját, engem pedig természetesen nyomban lenyűgözött az a pár sor, amely a könyv hátulján olvasható. Mostanában sokat gondolkodtam rajta, milyen is az igazán jó fülszöveg – ne áruljon el sokat, de keveset se; ne legyen túl homályos, de egyértelmű se; ne legyen túl hosszú, de rövid se. Nos, ha alaposan megfigyelem a kezemben tartott, vékonyka könyvet, egész terjedelmesnek tűnik a fülszöveg, bár nézőpont kérdése, kinek, mi a sok, nem igaz? Mindenesetre a legfontosabbat sikerült elérnie: Tudni akartam, miről szól a könyv!

Az író

Az író: Erich Segal, amerikai író, irodalomprofesszor, a világsikert aratott bestseller – Love Story –szerzője 1937-ben született Brooklynban. Segal alapvetően tudós, tanár, irodalomkritikus, esszéista és történész volt, így kicsit fura módon kezdetben nehezen viselte az írói hírnevet, amely elhomályosította az élet más területén elért eredményeit. Egyetemre a patinás Harvardra járt, 1958-ban kapott diplomát, majd mesterfokozatot, később pedig doktorátust is szerzett. A görög és latin nyelv és irodalom professzoraként tanított a Harvardon, a Yale, és a Princeton egyetemeken. Tucatnyi regényt írt, köztük a Szerelmi történet, az Oliver szerelme, Az elfelejtett kaland, a Hívő lelkek, az Orvosok, a Hosszú az út a dicsőséghez, a Csak a szerelem címűeket, de egyik műve sem lett olyan sikeres, mint a Love Story, amely minden idők egyik legsikeresebb romantikus története lett a hetvenes években. Az író 2010 januárjában, londoni lakásában hunyt el.

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én imádom a régi könyveket – van bennük valami varázslatos, valami titkos dolog, amiről azt hiszi az ember, hogyha elolvassa, megfejtheti. Mintha a papírlapok titkokkal lennének átitatva, és ez bizonyos szinten így is van, csak mindenkinek mást tartogat. A tudat, hogy előttem többen is fellapozták ezt a könyvet, furcsamód még nagyobb lelkesedéssel töltött el, s egy pillanatra elmerengtem, hány generáció olvasta már e sorokat. A varázst azonban pillanatokon belül felülírta a kíváncsiság, én pedig újonnan jött lelkesedéssel vetettem bele magam Oliver és Jennifer történetébe. Eleinte tartottam tőle, hogy százharminc oldal vajmi kevés lesz ahhoz, hogy beleéljem magam a történet sodró cselekményébe, de be kell látnom, tévedtem. Bár az események gyorsan pörögtek, egyetlen percig sem éreztem, hogy bármit is elsietett volna az író, sőt, inkább tetszett is, hogy nem olvastam oldalakon keresztül, ahogy vívódik a két főszereplő. Ami pedig külön tetszett, hogy férfi szemszögből láthattam az eseményeket, és eddig nem igen volt rá példa, hogy ilyen könyvet olvastam volna. Mégsem éreztem úgy, hogy ez zavarna, kevésbé jönnének át az érzések, gondolatok. Szerettem Olivert „hallgatni”, erre nincs jobb szó. Szerettem, ahogy finoman csipkelődött Jenniferrel, szerettem, ahogyan a körülöttük lévő világot szemlélte, szerettem, ahogy Jennifert szerette – ahogyan önmagukat szerette. Ennek a sok-sok szeretetnek az ellenére sem éreztem, hogy túlontúl giccses és nyálas lenne a sztori, egyszerűen együtt örültem, nevettem és sírtam a szereplőkkel. Nincs mese, ez a könyv – még ha kicsit megsárgulva is – felkerül a kedvenc köteteim polcára!

Pontozás: 5/5