Zakály Viktória - Szívritmuszavar

Zakály Viktória – Szívritmuszavar

„Azt hittem, amikor elhagyjuk azt a bűvös szigetet, és visszazökkenek a régi életembe, a régi barátaimhoz, a családomhoz, akkor az emlékek halványodni fognak, és a semmibe vesznek. Ehelyett még erősebbek lettek, úgy voltam, mint a drogos, aki öt napig lőtte magát; fel tudtam volna tépni a bőröm, mert éreztem, hogy bogarak másznak alatta, hogy anyagot kell szereznem, különben megőrülök. Te voltál az az anyag, belőled kellett magam belőnöm, amíg el nem vérzek végleg”. (Zakály Viktória – Szívritmuszavar)

A könyv borítója

Idén decemberben úgy döntöttem, pénzt nem kímélve – hála a születésnapomnak :D – áldozok a könyvek iránti szeretetem oltárán, amelynek végeredményeként három könyv boldog tulajdonosaként sétáltam haza a héten. Nem túlzok, ha azt mondom, valósággal simogatta a lelkemet a tudat, hogy hamarosan ismét elmenekülhetek olyan világokba, amelyek nagyon távol vannak attól a valóságtól, amit az életemnek nevezek. Talán nem vagyok egyedül ezzel, s hozzám hasonlóan sok könyvmoly azért (is) lapozgat titkokkal átitatott lapokat, mert a sorok között talán éppen Ő lesz az, aki megtalálja a csodát, a nem várt segítséget. Nyugodt szívvel ajánlom hát ezt a kincset, a Szívritmuszavart.

A csöngei gesztenyefa árnyékában megbújó részletek: 2012 novemberben – ahogy a tavalyi évben is – a Könyvmolyképző Kiadó ismét bemutatott az olvasóközönségnek három, igen tehetséges, magyar írót, s első regényeiket (Zakály Viktóriát – Szívritmuszavar, Helena Silence-t – Enigma, és nem utolsó sorban Kemese Fannit – A napszemű Pippa Kenn).

Viki hivatalos facebook oldala: http://www.facebook.com/viktoria.zakaly

Amikor először olvastam a könyv fülszövegét, ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy a kezemben tartsam, a magaménak mondhassam, elolvashassam – minden titkát ismerni akartam, meg akartam fejteni, akár egy rejtvényt. Ekkor még nem is sejtettem, hogy valójában mennyire fájdalmasan ismerős is lesz az, amit majd a sorokat olvasva találok; hogy egy könyv még egyszer képes lesz úgy megsiratni, ahogy a Szívritmuszavar tette. Maximálisan igazat adok annak az olvasónak, aki még az első lapok egyikén ezekkel a szavakkal méltatta a könyvet: „Megtetszik a polcon és leemeled. Belelapozol és felkelti a kíváncsiságodat. Beleolvasol, és nem tudod abbahagyni. Utána leteszed a könyvet, és nem fogod elfelejteni.” (Kiss Bianka) Magam sem értem – és őszintén szólva szégyellem is –, hogy mindeddig ritkán forgattam a kezemben magyar írók könyveit, de ezen mostantól ígérem, változtatni fogok, és szívből örülök, hogy éppen ez az a kötet, amely meghozta a kedvem a hazai tollforgatók színes fantáziájának megismeréséhez.

Az első dolog, ami elvarázsolt Viki történetében, az a hangnem volt, a mód, ahogyan kommunikál velünk, az olvasóval – egyszerre könnyed és mégis fennkölt, emberi és mégis oly meseszerű, hihetetlen, mégis valóságos. Hiszen melyikünk ne élt volna már át ilyen mindent megmozgató szerelmet, melyikünk ne csalódott volna az éppen aktuális nagy Ő-ben? Mindvégig egy bizalmas, igazi jó barátnőnek éreztem Őt, aki számára nyitott könyv voltam, s mintha a történet minden sorát belőlem olvasta volna ki, az én lelkemből. Én ezt kaptam a Szívritmuszavartól: feloldozást, újrakezdést. Ott volt egy lány és egy fiú, kettejük nem mindennapi szerelme, s bár első olvasásra – és talán másodikra is – sablonosnak tűnhet a sztori, közel sem az – annál sokkal több. Viki ugyanis nemcsak a nagybetűs szerelemről mesél nekünk, hanem arról is, hogyan legyünk elég bátrak ahhoz, hogy akár öt nap alatt száznyolcvan fokos fordulatot vegyen az életünk, hogyan kockáztassunk, akár egy vérbeli pókerjátékos – és senkit ne tévesszen meg a látszat, itt nem feltétlenül a szerelem az egyetlen nyeremény. Sokkal inkább az, hogy igazán emberivé válunk az út megtétele közben, és ez a legfontosabb. Ne féljetek hát elindulni a saját utatokon, s ehhez ideális iránytű, útitárs lehet ez a történet. Egyszerűen ez az a könyv, ami tipikusan beszippant, szétszed, míg nem minden sejtedben magadénak érzed a két főszereplő összes gondolatát, érzését, mozdulatát, még a tetteik következményeit is.

Értékelés: 5/5

~*~

Mint az már az ajánlómból is kiderült számotokra, lenyűgözött a Szívritmuszavar. És hogy egész pontosan mit akarok még elmondani, amit nem mondtam volna eddig? Nos, volt szerencsém egyeztetni Vikivel, aki kedvesen beleegyezett, hogy feltegyek neki néhány kérdést a könyvével kapcsolatban. Fogadjátok szeretettel ezt az interjút tőlem, és egy olyan írótól, aki már gyerekként, az iskolába menet is elképzelt történetek szövögetője volt, s most, felnőtt nőként végre nekünk is betekintést nyújtott a világába…

Az írónő

- Viki, erősítsd meg kérlek (vagy cáfold), tényleg minden író nagy álma a kérdés: Mióta ír? (nevet)

- Igen, igen. Legalábbis a könyv szerint. (mosolyog) Ezzel azt akartam csak bemutatni, hogy nagyon sokszor kapnak sablonos kérdéseket nemcsak az írók, hanem a zenészek, a színészek, a művészek. Korábban újságíróként dolgoztam, így tudom, hogy nagyon nehéz valakit meginterjúvolni úgy, hogy közben ő is élvezze, nemcsak a kérdező. Te nagyon ügyes vagy, azt elmondhatom.
Nem régóta írok, de fejben már nagyon sok történetet szőttem. Az első, amit leírtam és azóta meg is jelent, a Szívritmuszavar volt, hittem benne és tudtam, meg kell jelennie, mert annyira igaz minden szava. Így is lett.

- A könyv fülszövege tartalmaz egy bizonyos sort, amely sok kérdést felvethet az olvasóban: „A sóvár vágyakozásról és egy gyönyörű, felkavaró szerelemről szól ez a regény, mely igaz történeten alapul. Engem elsősorban az foglalkoztat, nem féltél-e attól, hogy a könyvedben felbukkanó személyek önmagukra ismernek, ha a kezükbe akad a Szívritmuszavar?

- Megelőztem ezt a problémát azzal, hogy tudják, benne vannak a könyvben. Igazából egy-két mellékszereplő van csak a két főhősön kívül, nekik nincs is olyan kidolgozott karakterük, ezért nem is gondolnám, hogy bántó lenne a számukra. A főszereplő fiú már érdekesebb kérdés, ő nagyon megdöbbent rajta, de jól fogadta. Elküldtem neki a megjelenés előtt, mivel az ő életét, leveleit, érzéseit egészen mélyen érinti a könyv. Nagyon tetszett neki és végigsírta, pedig nem az az érzékeny típus. 

- A harmadik kérdésemet pedig automatikusan hozza a második:  teljes valójában beleláthatunk az életed ezen szakaszába, vagy csupán bravúros játékáról van szó az életnek s a képzeletnek?

- A történet 80 százaléka igaz, a karakterek, az események, a beszélgetések valóban megtörténtek, léteztek. Ahhoz azonban, hogy könyvvé álljon össze az egész, valóban ki kellett bővítenem néhány résszel, de ami Csöngén történt, ahhoz nem nyúltam. Nem is tudtam volna. Az annyira hihetetlen és csodálatos volt, hogy nem lehetett volna ennél szebbet kitalálni sem. Az élet írja a legszebb történeteket, én hiszem ezt.

- Miután a végső simítások is megtörténtek, a történeted pedig a nyomdába került, gondoltad-e, hogy ez a könyv valaha is sebezhetővé tesz Téged? Hogy lesznek olyanok, akik nem értenek majd meg, s az üzeneted sem? Egyáltalán volt egy kimondott közeg, akiknek szántátok a Szívritmuszavart?

- A szerkesztőm csak egyetlen egy dologra kért, fogadjam jól a negatív kritikákat. Ez azért is nehéz az én helyzetemben, mert az életem egy részét dolgoztam fel, ha a könyvet bántják, engem bántanak. De úgy gondolom, aki szeret olvasni, ki tudja keresni magának azokat a részeket, amelyek az ő életében bizonyos jelentőséggel bírhatnak, mindenki megtalálhatja magának, amit keres. Nem írtam konkrétan egy rétegnek, szerintem a könyvet az író és az olvasó együtt írja.

- Befejezésül azt hiszem, minden moly nevében kérdezem, tervezel-e folyatást, lehetünk-e a kísérőid egy újabb, csöngei kiránduláson? Esetleg a későbbiekben meglepsz-e minket egy merőben új történettel?

- Készen van már a folytatás, simítgatom még, javítgatom, hogy a lehető legjobb legyen az olvasóknak. Igen, a főhősnő visszatér Csöngére, de egészen máshogy és máskor, mint ahogy gondolnánk. Nagyon csavaros és fordulatos lett a folytatás, nagyon érdekel majd arról is az olvasók véleménye.