2014. április 16., szerda

John Green – Csillagainkban a hiba (The Fault in Our Stars)

Vannak könyvek, amelyeket meg kell ismernie a világnak.
Vannak könyvek, amelyek nélkül az élet, komolyan mondom, silányabb lenne.
Vannak könyvek, amelyek nélkül nem érdemes.
És olyanok is vannak, amelyek összetörnek, kiszipolyozzák belőled az életet, de valami nagyon durván, miközben a mosoly ott van az arcodon, sőt a könnyeid egyenesen arra a kissé grimaszoló mosolyra csorognak...
John Green Csillagainkban a hibája (The Fault in Our Stars) pontosan ilyen.

Háttér: A csillagainkban a hiba (Gabo Kiadó) eredeti nyelven 2012 januárjában jelent meg, és szinte azonnal siker lett. Listavezető volt, több százezer példányt adtak el belőle, és mi sem bizonyítja jobban John Green és a története zsenialitását, hogy megvették a filmes jogokat is. Még ebben a mai világban, ahol egyre több adaptáció készül, is nagy szó, ha valaki eljut idáig... A filmet 2014 júniusában fogják bemutatni, főszerepben Shailene Woodleyval és Ansel Elgorttal. (Mindketten A beavatott című filmadaptációban tűnnek fel, testvérpárként.)
Egy másik nagy sikerű, sokat mondó regény is megjelent magyarul a szerzőtől, az Alaska nyomában címet viseli.
Nézd meg a trailert itt: LINK 1
Érd el az írót itt: LINK 2
És a magyar rajongói oldalt is: LINK 3

Nehéz erről a könyvről nyilatkozni. Amúgy is, mert olyan mély nyomokat hagy, hogy az hihetetlen. Másrészt pedig, hogyan meséljünk ilyesmiről úgy, hogy ne mondjuk meg, hé, figyelj, ez és ez lesz benne? Nagyon nehéz dolgom van, de beszélnem kell róla. Erről igen. Mert megérdemli, és mert én is megérdemlem. És mert mindenki megérdemli, akiről kicsit is szól ez a könyv...

Hazel fiatal, tizenhat éves tinilány. Rendkívül okos, művelt, sok könyvet olvas, értelmes, vicces, barátságos. És rákos.
Évek óta él az elmúlás mezsgyéjén, tiszta sor előtte, hogy nem fogja túlélni, olyan stádiumban van. Ám egy csodagyógyszer segít neki: időt ad, hogy Hazel egy kicsit tovább élhesse nem mindennapi életét... Aztán egy nap, a támaszcsoportban, ahová több rákos gyerek is jár, megismeri a szexi, magas, vicces, és egészségesnek látszó Augustust. A fiúnál csontrákot diagnosztizáltak, aminek következtében elvesztette egyik lábát – de egy ideje jól van, úgy tűnik, szerencsés, és beleesett abba a nyolcvan százalékba, aki túléli...
Egymásba szeretnek. Ez a két, különleges tini a halál torkában egymásra talál. Randiznak, telefonálgatnak egymásnak, nevetnek, csókolóznak, és együtt elfelejtik, hogy valaha létezett olyan, hogy rák... Ugyanis nekik, amikor együtt vannak, az nem számít. Ők nem rákosok. Ők nem betegek. Ők csak fiatalok és szerelmesek.

Minden csöpögéstől, erőltetettségtől, picsogástól mentes ez a könyv. A valóságról szól, valósan, egy tinilány szemén keresztül, de jóval több annál. Ugyanis az élet íródott meg benne. Millió érzélem, könny és mosoly él a lapokon, amelyek a mi arcunkon jelennek meg, amikor a sorait olvassuk... Nagyon rég nem mondtam ilyet, de ez úgy tökéletes, ahogy van. Biztos, mint minden más könyvnek is, van hibája. De én nem vettem észre, és ha mégis, hát akkor sem érdekel.

Hiszem, és szeretném, hogy ez a könyv a végtelenségig éljen. Mindenki kezébe oda akarom nyomni. Kortól, nemtől, minden marhaságtól függetlenül. Hogy tanuljunk meg nevetni a könnyeken és sírni a mosolyok közepette...

John Green akasztófahumorával eléri, hogy az emberben valami kettősség ébredjen, az elevenbe vágó, találó mondatok, az élet szürkesége és a fájdalom után. Ő egy zseni. Esküszöm, hogy az.

Kedvcsinálónak megmutatok néhány kedvenc idézetemet:

„Ez a baj a fájdalommal.. (...) megköveteli, hogy érezzék.”

„Szerelmes vagyok beléd, és nem fogom megtagadni magamtól az igazmondás egyszerű örömét. Szerelmes vagyok beléd, noha tudom, hogy a szerelem csak egy kiáltás az űrbe, a feledés elkerülhetetlen, valamennyien halálra vagyunk ítélve, és eljön a nap, amikor minden munkánk porrá válik, azt is tudom, hogy a Nap elnyeli az egyetlen földünket, de azért szerelmes vagyok beléd.”

„Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.”

„… azok a jelek, amelyeket az emberek hagynak, túlságosan gyakran sebhelyek.”

„Életem nagy részét annak szenteltem, hogy igyekeztem nem sírni azok előtt, akik szerettek, így hát tudtam, mit csinál Augustus. Összeszorítjuk a fogunkat. Felnézünk a magasba.”

"Öregem, nem az ember dönti el, hogy szenved-e ebben a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat. Remélem, ő is szereti az övét."

Pontozás: Ha százat lehetne adni, annyit kapna. OLVASSÁTOK!
5/5*


6 megjegyzés: