„Hiába, aki vak akar lenni, az vak is marad.”
Háttér: Hajnal Mária könyve az Álomgyár Kiadó gondozásában jelent meg 2013-ban. Azóta napvilágot látott még egy kötet a szerző tollából, Elszakadás és megnyugvás címmel.
Itt elérheted a szerzőt: LINK 1
Itt megvásárolhatod a könyvet: LINK 2
„Nem gondolnám, hogy író lennék. Csak egy nő, aki rendszerbe szedte az élményeit, és mérleget készített” – írja a fülszöveg első mondata. És milyen igaza van...
Felfigyeltem erre a könyvre, mert megtetszett a címe. Elolvastam ezt a könyvet, és még hetekkel utána is gyakran eszembe jut. Valami olyasmi ez, ami a leghétköznapibb és legkülönlegesebb dolog egyszerre. Ilyet már mindenki érzett – mint langyos tejeskávét kortyolgatni és nézni a reggeli, tavaszi napfényt... Ismerős, csakhogy új, mert olyan perspektívából nézzük, ahonnan korábban még nem.
Számomra ezt jelentette a könyv.
Imádtam elmerülni benne. Hogy miről szól? Na, jó kérdés. Egy nőről. Egy életről. Tapasztalatokról. Szerelemről, vagy valami olyasmiről, amiről azt hisszük, hogy szerelem. Barátságról, hitről és a hétköznapokról.
Az írónő a saját életén keresztül – cseppek és csillagok segítségével – mutatja meg nekünk, hogy milyen fájdalmak és örömök érték. Milyen buktatókon csúszott el, és mikor nyert.
Erről a történetről nem lehet úgy nyilatkozni, hogy ekkor ez és az történt. Erről csak benyomásokban, érzésekben lehet beszélni. Tetszett? Igen. Elgondolkodtatott? De még hogy. Kezembe fogom-e még venni? Persze. Ajánlanám-e másoknak? Naná. És kiknek?
Azt hiszem, erre egyszerű lesz válaszolnom.
Mindenkinek, aki érez, gondolkodik és nyitott elmével jár. Mindenkinek, aki szeretne egy kicsit édes, kicsit keserű emberi történetet olvasni.
Nagyon tetszik, ahogyan a szerző bánik a szavakkal. Mintha a sorai kifejezetten hozzám szólnának, nekem üzenne, csak még nem érthetem a szavait, mert nem éltem eleget, de érzem, hogy igaza van. Ilyen egy tanító, nem?
Ez nem egy regény. Ez nem egy tipikus olvasmány – így hát szívből remélem, senki sem követi el azt a hibát, hogy úgy kezelje. Nem kell begyűrni egy skatulyába, hogy aztán ráfoghassuk, nem tetszett, egyszerűen csak hátra kell dőlni, és elfogadni, amit adni tud. Mert tud.
Ritkán érzem olvasás közben, hogy szeretném megismerni az írót. Csak úgy, elbeszélgetni vele egy kávé mellett, belenézni a szemébe, és a saját szememmel látni. Nos, itt végig megvolt.
J.D. Salinger írta: „Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar.”
Sejtitek már?
Köszönöm, hogy olvashattam ezt a könyvet! Egy élmény volt.
„Azon töprengtem, lehet-e valaki boldog egy olyan világban, amely betegen működik.”
