Benyák Zoltán – Ars Fatalis (A végzet játszmája)

Benyák Zoltán – Ars Fatalis (A végzet játszmája)

Úgy ismerkedtem meg a szerzővel, hogy beszélgetésbe elegyedtünk a moly.hu-n, aztán nem sokkal később a postás elhozta nekem az Ars Fatalist. Dedikálva. Ez volt az a könyv, amelyet a reptéren szorongattam magamhoz, majd a repülőút alatt is olvastam, aztán minden reggel a suliban, amikor volt egy kis üresjáratom. Szerintem könyv még ilyen sokat sosem volt nálam, egyértelműen bajnok. :)

Háttér: Az Ars Fatalis 2012-ben jelent meg a Grafoman Kiadó gondozásában. Nem ez a szerző első regénye, olyan címek kapcsolhatóak a nevéhez, mint Az idő bolondjai, Veszett lelkek városa vagy A háború gyermeke. Sokaknak talán a Jonathan Cross álnév ismerősen csenghet - ám egyről és ugyanarról a szerzőről beszélünk.
A tavalyi évben először megrendezett, "Magyar Könyvek Viadala" nevű szimpátiaszavazáson Benyák Zoltán könyve, Az idő bolondjai nyerte az év szépirodalmi könyve kategóriát.
Ha szeretnétek beszerezni a könyvet, ezen a LINKEN megrendelhetitek, és a közelgő, 85. Ünnepi Könyvhéten (2014. június 14, 15.00-16.00) a Felvidéki kiadók standjánál, a Vörösmarty Téren dedikáltathatjátok is!

Az Ars Fatalis egyszerre a sors, a véletlen, az élet, a halál, a megbocsátás, a felejtés, a szerelem, a kaland, a mindennapok, az őrület, a normalitás, a jó- és rossz szerencse, a kiszámíthatatlanság és a biztos regénye. Ha jobban belenézünk, millió és számtalan metaforát, utalást, burkolt vagy nyílt jelképet találhatunk. Sőt, azt mondom: minden egyes dolognak, történésnek vagy tárgynak megvan a maga története. Úgy érezzük, hogy semmi sem véletlen, miközben a regény azt sejteti velünk, hogy mégis.

A főszereplő, Anton Pal egy világutazó. Csavargó, mihaszna, ténfergő, nevezhetnénk akárhogy. Sok nyelven beszél és sokat látott már. Azt hiszi, az élet már nem tud újat mondani annak, aki mindent látott - aztán kiderül, hogy mégis. A pörgő isztambuli élet, a színes Budapest vagy a romantikus Párizs ugyanis jóval többet takargat annál, mint ami a felszínen tükröződik. Csodákat.

Anton egy vonzó nőt követ végig a világon. Újra és újra belebotlik a titokzatos idegenbe, ám elcsípni nem tudja. Egészen addig, míg annak el nem jön az ideje... Aztán ketten esnek bele egy kalandba, sokakat magukkal húzva, ami nemcsak menekülés, titkok és rejtvények sokasága, hanem érzelmeké, egy belső utazásé is. Így ismeri meg Anton az igazi világot, azt, amelyikben egy vak lányként létezik a szerelem, westernkalapos férfiként halál, egy ikerpárként a szerencse, egy kövérkés, füvet szívó emberként a zene, sőt még az emlékeknek is konkrét, fiatal és kissé hóbortos őrzője van.

Csakhogy nem Anton az egyetlen, aki látja ezeket a dolgokat. Az ellentétes pólus, aki vissza szeretné adni a világot a véletleneknek, aki saját maga akarja irányítani az életét, és nem a sorsra bízni azt, mindent megtesz, hogy más hellyé tegye a világot. Egy színtelen, üres hellyé. Egy csoda nélküli föld- és vízfolttá az univerzumban.

Ez egy mese felnőtteknek. Nem buta, bárgyú és kiszámítható, hanem gondolat-ébresztő és a fejedbe mászó. Bármikor ajánlom, bárkinek, aki szeretne kicsit elgondolkozni, máshogy látni, és felfedezni a szépet egy vörös rózsa szirmában, vagy egy Rolling Stones-dalban.

Kedvenc idézetek:

"Minél több sebünk van, annál több emlékeznivalónk."

"Olyan mintha Isten kidobta volna a taccsot. Szerintem attól lehet, hogy időnként a Föld felé pillant."

"A holtak sosem szomorúak. Az élők azok."

"Egy ideig szívsebészként funkcionáltam. Strapás meló. Mondjuk a zeneipar is az. Rámehet az ember összes fontosabb szerve. A lényeg az, hogy rájöttem, zenével több szívet lehet meggyógyítani, mint szikével."

"Emlékekből állunk. Ez a ragasztó a hús és a csont közt. A beszédünk, a reakcióink egyes helyzetekre mind az emlékezetünkbe vésődött minták alapján történnek. Az ember üres lapnak születik, és teleírt könyvként hal meg."

Pontozás: 5/4

Köszönöm szépen a könyvet a szerzőnek, ismét.